Az utazásról

  
Az egyik legtöbbet idézett kedvenc mottóm talán Márai Sándor örök érvényű gondolata: "Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben." Nem véletlenül. Utazni a világ egyik legjobb dolga. Nemcsak a világról, a másságról, az idegenségről való tanulásnak a leghatékonyabb, legélőbb formája, hanem önmagunk megismerésének is semmi máshoz nem hasonlítható módja. Pár éve még nem hittem volna, hogy a szülőhazámtól több ezer kilométerre fogom megtalálni önmagamat, vagy azt, hogy olyan időkben, mikor távol érzem saját magamat önmagamtól, majd egy távoli helyre vágyom vissza...
Amióta az eszemet tudom, utazásmániás vagyok. Ha van szenvedélyem, ami a sírig kísér, azt hiszem, ez az. Sosem felejtem el, amikor Ausztriában egy apácarokonunknál szálltunk meg, én pedig életemben először (s talán utoljára) egy zárdában aludtam. Ötéves lehettem. De bennem élnek Erdély gyönyörű, páratlan hegyei-völgyei, a köztük megbúvó apró temetőkkel, melyekben igazán szép lehet örök álmot aludni. Ugyanígy itt lüktet most minden bulgáriai éjszaka és hajnal, a bazársorokban való kóborgások, az éjjeli tánc a tengerparton, a fürdés a sós vízben, a béna kis szerelem első látásra egy bolgár lány iránt, pont mint egy csöpögős Nora Roberts-regényben. Emlékszem Horvátország sziklavidékeire, dombjaira és folyóira is, a kíméletlen hőségre és a kavicsos partra, ami miért is ne lett volna kavicsos, mikor direkt azért utaztunk le a térség legdélebbi pontjára, hogy homokon járhassunk? 
Minden út közül azonban vitathatatlanul a spanyolországi volt rám legnagyobb hatással. Amit ott és akkor megélhettem és megtapasztalhattam, szentül hiszem, mindenkinek kijár legalább egyszer a saját életében. Akkor is, ha ilyen nagy (vagy ennél sokkal nagyobb), és akkor is, ha csupán egészen pici út szükséges hozzá.

És ott vannak a belső utazásaink, azok a zarándoklatok, amik elvisznek egy olyan intim, annyira "magányos" helyre, amiről igazi kihívás szavakkal beszélni. De jó lenne, ha mindenkinek meglenne a saját maga menedéke. Hiszen én már régóta tudom: "Ha nem találod az utakat a külvilágban, jobban teszed, ha elkezded építeni az utakat befelé. Ezek az utak mélyebbre visznek, mint gondolnád. Nem is hiszed, mennyi világ létezik..." Vajon hol tartana a világunk, ha mindenki ráébredne, hogy mekkora védelmet biztosít a láthatatlan, ahová semmi és senki nem ér el?

Nehéz bármit is kívánni az új évre, mármint a megszokott sablonszövegeken túl. Mert tudom, hogy nincs semmi, aminek mindenki egyformán örülne abban az életszakaszban, ahol éppen tart.
De talán utazásokat, külső és belső vándorlásokat mindenkinek kívánhatok! És sok-sok szeretetet, mert mindannyian örökké éhesek vagyunk.

Ja, és legalább ennyire szép és jó verseket:


Fájnak, fojtanak, ölnek, élve hagyva
sebeznek fényképeid, Mari!
Dohányaranybarnára sárgult régi,
régesrégi fotográfiák…
Fényképek… távoli, római, ottani-akkori
szökőkutas terek, virágos lépcsők, sátoros piacok,
zsalugáteres sikátorok… Trasteverei utcadal:
villanella szól dús leányok után … az ősi, kerítő dalt
láthatatlan latin gitárok húrjai kísérik, el, talán a sírig…
Minden, ami történik, emlék máris?
Emlék, mellyel messzi-szép jövők elébe mennék…
Máriaságod fényét, szárnyalását s annyi jósoló jelét
meddig őrzik ifjúságunk immár időszéli fényképei?
Szépség, erő, lendület, mind legyőzhetetlennek
tetszett, mint a mediterrán égboltozat,
mint a latin tengerhorizontok - - -
Mindenre emlékezem! Egy-egy elvesző részletre,
akár a tűnt egészre… Emlékezetté változom!
Igen, 1969 augusztusának delelő, tűző sugarai
mind ott vannak fényképeiden!
És ott van minden út… de visszafelé mind járhatatlan…
Ott vannak a megtett és a soha meg-nem-tett utak,
igen, múlt időkben, mint az évek…
Fájnak, félelemre riasztanak régi,
római fényképeid!
A távlatos pálmafasorok, píneák, a sötét ciprusok…
Tudom, egy megnevezhetetlen, időtlen összegészben
létezik Róma városa közelében: Rómája szívünknek!
– – –
Romjaid Róma, egy új világ felé vezetnek,
amit élettel én már soha nem érek el…
De majd elérik, látják millió mások,
– ha nem is az én szememmel –
mindazt, amit én most búcsúmmal látok – – –

(Dobai Péter)

Utolsó napok III.

Járd meg a tüzet, mint a pillangó,

járd meg a születést-életet-halált,-

-magadét-másét-mindenkiét,-

kiragadtatsz belőle,

magadban viszed tovább a tüzet

fehéren, világítóan, ragyogóan, egyszerűen

innen, ettől már minden más is igaz, lényeges,

a többi már ettől fakad,

beszélhetsz, tehetsz, hallgathatsz,

mozdulatlan lehetsz.

... világ, otthon lettél, mindenkinek otthona, világa...

/Bolya István/

Utolsó napok II.

Weöres Sándor: Tíz lépcső   

Szórd szét kincseid, a gazdagság

legyél Te magad!

Nyűdd szét díszeit, a szépség legyél

Te magad!

Feled el mulatságaid, a vígság legyél

Te magad!

Égesd el könyveid, a bölcsesség

legyél Te magad!

Pazarold el izmaid – az erő legyél

Te magad!

Oltsd ki lángjaid, a szerelem legyél

Te magad!

Űzd el szánalmaid, a jóság legyél

Te magad!

Dúld fel a hiedelmeid, a hit legyél

Te magad!

Törd át gátjaid, a világ legyél

Te magad!

Vedd egybe életed-halálod, a teljesség

legyél Te magad.”

Utolsó napok I.

Az élet 7 szabálya :
1 ) Békélj meg a múltaddal, így az nem szúrhatja majd el a jövő ajándékait.
2 ) Az, amit mások gondolnak rólad, az ő dolguk. Nem a te problémád.
3 ) Az idő szinte mindent meggyógyít. Adj időt magadnak!
4 ) Ne hasonlítsd az életed másokéhoz és ne is ítélj el senkit! Ötleted sem lehet, miken mentek keresztül.
5 ) Ne agyalj túl sokat! Az a természetes, ha nem tudod mindenre a választ. Meg fogod kapni őket, amikor a legkevésbé számítanál rá és amikor eljön az ideje.
6 ) Senki sem irányíthatja a boldogságodat. Rajtad kívül.
7 ) Mosolyogj! Nem a Tied a világ összes problémája!

Valaki dübörög belül

Már megint.
Ez egy ilyen aktív év.
Megint egy részlet, amiről ugyanúgy azt hittem, hogy az örök titkok ládájába marad bezárva és soha nem kerül felszínre.
Megint van némi valóságalapja.
De többnyire azért mégis fikció.
Ha lesz újévi fogadalmam, hát ünnepélyesen megfogadom, hogy jövőre értelmesebb bejegyzéseket hozok...


*Néha igazságtalannak érzem ezt a játszmát, amit az élet űz velem. Ilyenkor kihúzom magam, a tükörbe nézek és büszkén, bátran belemondom a saját képembe: nem akarok sokat. 
Csak ülni a tengerparti homokban és elveszni a szemében Valakinek, miközben a kezét szorongatom. Nem szólunk egymáshoz, haját belefújja tökéletes arcába a szél, majd amikor megkérdezem, hogy így ülünk-e nyolcvanévesen is, ő is megszorítja a kezem és azt feleli, hogy nem, én pedig beleremegek a szerelembe.
Vagy meztelennek lenni vele egy hideg tér közepén az utcán és felmelegíteni egymás testét, esetleg közösen belehalni a fagyba, mosollyal a szánkon.
Vagy forró kandalló előtt szeretkezni addig, amíg el nem ájulunk.
Vagy szorongatni egy autó hátsó ülésén és végigcsókolózni az utat, aminek nem lényeges sem a kiinduló-, sem a végpontja, mert egyedül az utazás az, ami számít.
Vagy egyszerűen csak létezni és nem gondolkodni és nem beszélni, csak érezni és tenni, amit kell.
Nem képzelt dolgokba beleszeretni.
Igen-igen... A világot akarom. Minden világot.*

Az Óda árnyalatai

Nem, nem ötven.

"Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz."

Boldog Karácsony

Öt évvel ezelőtt ültem a kertben és éppen nagyon boldogan hintáztam. Örültem a nyárnak. Aztán egyszer csak történt valami. Nem azt akarom mondani, hogy úgy csapódtak az életembe, mint egy meteor, de azért akkora túlzás sem lenne. Sokáig nem akartam elhinni, hogy bárki lelke kifeszíthető (mondjuk, a konzervatívság kedvéért) egy asztalra. Aztán jöttek még többen... És mire megemésztettem az előbbit, máris meg kellett békélnem a gondolattal, hogy a lelkem nem egyedül az enyém, hanem osztoznak, vagyis osztozunk rajta. Bár erről nehéz írni, mert ezt a rejtvényt a mai napig fejtegetem. Most leginkább ott tartok, hogy sok csodálatos lélek nőtt ki, nőtt túl engem. És nem lehettem sokáig az apjuk. (Nem is voltam jó apjuk arra a rövid időre sem.)

"Azok az emberek, akiknek találkozniuk kell, úgyis megtalálják egymást."
És tényleg nincs semmilyen különlegesség, amivel egyedül lennénk. Ha hárman vagyunk az egész világon, valahogy hárman keresztezzük a másik életét. 

Igazából a karácsony kapcsán most arról szerettem volna főleg írni, hogy mekkora öröm a játék. Az őszinte, igazi játék.
Azok, akik velem élnek, sokféle játékot ismernek, sokat űztek kényszerből, elkeseredettségből, menekülésből (a magány elől)... Tudják, mit jelent a "jövőre veled ugyanitt", az orosz ruletten pedig szerintem már csak nevetnének. Talán az egyetlen, amiért irigylem őket, az az "egy nap az élet" nevű játék. Zavarba ejtő odaadással és komolysággal tudják csinálni. (Ezzel kezdődik el az egész...)
De nem ismerik a játék felszabadult, szent oldalát. A tét nélküli unalmat. A nyugalmat. Remélem, az ő útjuk is elér egyszer idáig... Mert az éjjeli utak sosem fogynak el, akkor sem, ha ünnepi fények világítják meg az éjszaka sötétjét.

Szép napokat mindenkinek!
Mi pedig jövőre is folytatjuk tovább, rengeteg mindennel mögöttünk - és remélhetőleg még ezerszer annyival előttünk.

Vizsgaidősuck

Robert ajánlásával...

 Seregeink harcban állnak!
"Á, tehát csak ennyi? Hát jó. Kihívás elfogadva."
Ricsike, neked pedig ideje abbahagyni a semmittevést és karácsony alkalmából megrázni magad egy kicsit. Mindent tudsz, miért.
(Azért egy kicsit még "wake me up when january ends"... De csak egy kicsit már.) 

És a felfegyverkezett időszak zenéje pedig egyértelműen ez:

 (mert jó és kész)

Jegyzetek, avagy sok marhaság

Én és a sokatmondó címek...
Mikor beszélsz komolyan, ha azt mondod, hiszel valamiben? 
"Ricsi, neked akkor is lilásan-feketésen sötét a szemed alatt, amikor fél napot alszol."
Atyám, kérlek mondd, hogy nem születünk eredendően jónak vagy gonosznak!
Egy nap múlva karácsony és semmi karácsonyi. Bocsánat attól, aki véletlenül idetévedt!

Szóval van a sterilitás a levegőben, amiben aztán megjelennek a kések. 
És komolyan elhiszed, hogy már nem lehet rosszabb - de máris megfagynak a pengék.
Vagy még be is rozsdásodnak előtte?
Ha a kimért idegenség (???) fájna, már belehaltál volna a fájdalmába.
Más nem enyhíti, tőled enyhül...
"Voltál valaha valakim..."
Nem itt, nem ebben az életben, hanem egy előzőben, de biztos vagyok benne, hogy igen. 
És még leszel is.
"Minden életedben ott leszek én."
Kérlek, Istenem, engedd, hogy így legyen!
Jönnek még jobb idők. Hidd el! 
Most pedig fagyott, rozsdás kések közt (nem) kell (túl)élni.

Dénes közjátéka

Hé, te srác, mi az, hogy nincs idő regenerálódni? Menten felképellek!
Különben meg egyre jobb képeket találsz "rólam". Vagy maradhatunk annyiban, hogy ez már nem olyan szar (tudom-tudom, te ezt kicsillagoznád, mert akkora nagy szent vagy... szóval bocs). Egyszer megkérdeznélek, melyiken hány éves vagyok. A hajhossz és a tetkók száma nem minden esetben árulkodó.
De igazából most csak annyit akarok, hogy vedd magad észre! Ugye nem kell megrázni? (Ha kell, tudod, hogy én bármikor örömmel megteszem.)
Mi azért vagyunk ilyen szétcsúszott balekok, hogy te rendben legyél. Vili?

Oké, azért egy slukk még belefér közösen. Vagy kettő.

Készülődés

Várni az év legszebb, legtartalmasabb ünnepét, a karácsonyt.
Háromig aludni, teljesen nyugodtan és büntetlenül, majd mosolyogva felébredni.
Délután hatkor még álmosnak lenni, forró kávét és teát felváltva iszogatni.
Ötféle sütit készíteni a konyhában egyszerre, közben sokat-sokat beszélgetni.
Nem gondolni gondra, bajra, kötelességekre, mert úgysem szűnnek meg és úgyis megvárnak.
Olvasni egész nap, és teljesen fellelkesülni, hogy lehet még klasszikus vámpírtörténettel is találkozni, amiben nincs szex, ráadásul még ijesztő is.
Feltekerni a fűtést és nézni a kinti hideget, közben sejtekig érezni, ahogy jön az ihletáradat.
Segíteni bepakolni a  nagybevásárlásból. 
Házat díszíteni.
Szeretni és szeretve lenni.
Beszélgetni azokkal, akik máris hiányoznak.
Beszélgetni azokkal, akik mindig itt vannak.
Narancsot hámozni, mogyorót törni, fenyőfáért rohangálni.
Ajándéklistát készíteni.
Szeretetet kapni és szeretetet adni.
Megtanulni és elfogadni egy csomó dolgot, nem belehalni, sőt élvezni.
Teljesnek, egésznek, boldognak érezni magad.

Még mindig távol lenni... De már közeledni...

Cím nélkül

Sosem hittem volna, hogy ezt a levelet egyszer "előhúzom".
A lehető leggyönyörűbb, amit valaha kaptam, kaphattam.. Nem szeretek nagy szavakkal dobálózni. De ennél szebbet soha, senkitől nem fogok már. És ez így van jól. Pont így.

***

Tudod, olykor csak nézlek és elveszek az arcodban. És szeretnélek megfejteni. Mert nagyon sokszor nem értelek. Aztán megrázom a fejem és rádöbbenek, hogy nem akarlak megérteni. Nagyon aljas és kicsinyes vagyok, amikor válaszokat keresek a kérdéseimre. Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. Ha nem lennél ilyen, nem lenne ez a varázslat sem, ami körüllengi az egész lényedet...

Ahogy mosolyogsz egy kiskutyára az utcán, talán szelídebben és őszintébben, mint ahogy emberre valaha mosolyogtál vagy mosolyogni fogsz...
Ahogy éjszaka megfogod a kezem és megkérsz, hogy menjek el, mert most egyedül kell lenned. És kicsordul a könny a szemedből És nézed a fényeket. És boldog vagy...
Ahogy leülsz egy farönkre és bámulod a tüzet, s annyira elveszel benne, hogy teljesen megszűnsz létezni ezen a világon...
Ahogy sosem vagy igazán közöttünk...
Ahogy remegsz egy olyan film miatt, amitől mindenki csak ásítozik vagy szörnyülködik...
Ahogy a homokba fúrod a lábad, szembe a végtelen vízzel, messze az otthonodtól, amit persze csak mi gondolunk hazádnak...
Ahogy beleizzadsz az olvasmányodba...
Ahogy végtelenné teszed a teret és az időt, amikor bekapsz egy kocka csokit vagy belekortyolsz egy pohár borba...
Ahogy kiált tekintetedből a magány, mégis otthona vagy sokaknak...

Sosem szűnhet meg ez a varázs, érted? Szükségünk van olyan emberekre, mint TE! Mindig önmagad legyél, mindig, mindig, mindig!
Nagyon szeretlek!
És soha nem akarlak megérteni.

***

Barátság és szerelem menetei

Ha már képtelenség eldönteni, hogy közel vagy-e vagy távol...
Nem tudom, hogy rajongom érted, de már nem szeretlek, vagy szeretlek, de már nem rajongom érted...
Csak tudod annyira MÁS.MÁS.MÁS. minden valahogy...
Kinek kell magyarázat? Ha már ellenszenv is és méreg is. Ezek meg mit keresnek, mit keresnének, egyáltalán mit KERESHETNEK itt? 

Meglehetősen messzire jutottunk. Mindketten, együtt, mégis távol vagyunk egymástól is, önmagunktól is. (Még jó, hogy úgysem olvassa ezt senki. Jó dolog szabadon írni. Nem mintha nem vállalnám a következményeket.)

"Egy dal kísért a rádión
A membrán szétszakad,
A hangod úgy karol
Hiába érzem, értem mindegyik szavad
Nekem nem szabad
Egy más világ, dallamán
Üvöltöm át veled, az éj mély
Bársonyát.
Nézd, a hajnal járja át szárnyamat,
Nekem nem szabad..
Követhetnélek, de a szív,
A szív már nem hagy
Elérhetnélek, de túl közel, túl
messze vagy
Hiába látom, álmom ring a part alatt
Nekem nem szabad
Nem, nem, nem szabad
Követhetnélek, de a szív
A szív már nem hagy
Elérhetnélek, de egyszerre közel és
Egyszerre messze vagy
Minden határon innen, minden határon túl
Csak hallgatom, milyen könnyű vagy
Mást nem szabad...
Nekem nem szabad...
menni nem szabad...
elmenni nem szabad...
Veled..."

Az a pont

Mert mindig, MINDIG eljön...
Hiába is reméled, hogy ezúttal majd minden más lesz. Hogy Ő az a valaki.

"Te távolodsz?
Vagy én távolodom?
Futnak a vonatok észak felé és dél felé
s erdõk nyomulnak közénk,
szigorú vadvizek."

És már nincs más benned, csak zűrzavar. De a zűrzavar sem gyötrő, egyszerűen csak elfogadod, hogy van és kész. Mert nem tudsz vele mit kezdeni. És nem erőlteted, ami nem megy. És már nem érdekelnek a válaszok a kérdésedre, hogy benned vagy benne van-e a hiba. Úgy érzed, az ő mássága taszít, s nem gondolsz bele, hogy te is folyamatosan más vagy. Különben is csak a távolság a lényeg. 

Mindig eljön az a pont, amikor egy farkas mellett nem maradhat senki. És nem marad más végül, csak a remény. A remény, hogy nem fáj annyira senkinek. Hogy elfogadja és főleg megérti. Hogy mindenki képes az emlékezésre. Te arra, hogy Ő megmondta, és Ő arra, hogy te sem árultál zsákbamacskát.
Hogy többet nem, eztán már soha nem. Vagy hogy de, még ezerszer, s talán a vége egyszer valóban más lesz. De nem itt és most...

... nem itt és most.

Kettős dolgaink sokunknak

Az is, amikor utálom, hogy egyáltalán van egyetlen porszemnyi is valamelyikőtökből.
És az is, amikor utálom, hogy egyikőtök sem vagyok, egyikőtök sem lehetek igazán soha...

Úúúristen!

Csak ennyit tudtam kinyögni, amikor megláttam ezt a képet:

"- Tudod, amikor a halálról gondolkodom, valahogy mindig leragadok ott, hogy az emberek vajon miért képzelik el az utolsó utazásukat egy sétának valami sötét alagútban, aminek a végén világít a fény.
- És azon elmerengtél már, hogy miféle fényre gondolhatnak pontosan?
- Szerintem csak úgy simán valami vakító, mindent kitöltő fényre, amilyen a giccses szentképeken is árad a mennyország kapuján keresztül.
(...)
- Hát, bárhogy is van, ha létezik az a bizonyos alagút, szerintem a miénk végén egy hatalmas hold fog világítani."

Mert aki egyszer az éjszaka vándora lesz, az többet nem tarthat semmi más felé...

Hm...

Sőt, hümmm...
Nézem az embereket a bevásárlóközpontban, ahogy gondterhelten pásztáznak egy listát, amin a szeretteiknek szánt ajándékok szerepelnek tételszerűen. Még a legördülő izzadságcseppeket sincs idő letörölni a homlokokról. Szenvedés, fáradtság, kellemetlenség az egész. És kötelesség - ez a legszörnyűbb. Aztán műmosoly, műkönnyek, műszeretet. Persze, tudom, hogy túlzok. És tudom, hogy van más is (szerencsére). De mégis ez az elfogadott. És ehhez képest én miért csak most tanulom meg akkor, hogy mi a fontos baromira és mi az, ami baromira nem? Mert nem számít, hogy ki fogadja el és ki nem, nem számít, hogy ki tartja normálisnak/egészségesnek/természetesnek és ki nem, teljesen lényegtelen, kinek tetszik és ki gondol róla rosszat. Amíg rend van. Akkor is, ha egy (látszólagos) szabálytalanságban. Meg amúgy is, kiknek a szabályai szerint kellene játszani, ha nem a sajátjaink szerint? 

Egy nálam ezerszer bölcsebb ember mondotta volt: "Csak a saját játéktábládon maradhatsz állva, bár azon sem könnyen. Minden más helyen eleve halálra vagy ítélve." Köszönöm, R., már megint, nagyon köszi! Egy másik R.

Kötözz meg és ölelj!

Egy zavarba ejtően aktuális kép Attila magángyűjteményéből...

"Csak annyit tudtunk róla, hogy megint elszökött. Akkoriban egyre sűrűbben töltötte máshol az éjszakát. Volt, hogy már másnapra előkerült, viszont olykor egy hétig is távol volt. Amikor visszatért, rá sem lehetett ismerni. A kettősség, ami megmutatkozott rajta, egyenesen félelmetes volt. Egyrészt egy összetört, kék és zöld foltokkal díszített emberroncsot kaptunk vissza, véraláfutásokkal a csuklóján és hatalmas, lila karikákkal a szeme alatt. Másrészt mintha eltűntek volna a ráncai. Kisimult, és azt hiszem, sosem láttam még annyira boldognak, mint azokon az egyre ritkábbá váló napokon, amikor hazatalált. Gyűlöltem Őket, bárkik legyenek is, akik elveszik tőlünk és ezt teszik vele. De sosem lehetett teljes a haragom amiatt az átkozott, érthetetlen mosoly miatt, ami kiült bársonyosan finom arcára."

"Akár a rozsdás késeket, egymással élesít minket az Isten."

.komolyan. .egyszerű. .csak. .ölelni. .tudunk. .és. .ölni. .sosem. .szerettem. .még. .ennyire. .és. .sosem. .bántottam. .még. .ennyit. .a. .cserbenhagyások. .körforgása. .meg. .az. .éjszakáé. .farkasüvöltés. .bad wolf. .fekete. angyal. .városfények. .a. .hajnal. .kétperces. .szülöttjei. .lázban. .létezni. .nem. .,. .nem. .kell. .észrevenni. .,. .hogy. .nagy. .a. .szükség. .ittésmost. .maradjanak. .csak. .szavak. .üres. .kongás. .tartalom. .nélküliség. .fáj. .nagyon. fáj. .még. .annál. .is. .jobban. .fáj. .elmenni. .egymás. .mellett. .szavakkal. .gondolatokkal. .fizikailag. .is. .tudod. .érzed. .szereted. .igen. .nem. .holdfény. .utazásvágy. .honvágy. .folyton. .köszörülni. .állandóság. .változás. .rosszullét. .skorpió. .oroszlán. .kutya. .macska. .vámpír. .farkasember.

A fél lelkem meg ilyesmik

"annyi mindenben van annyi minden"

2:1

- Ricsi, ne haragudj, nem sértésnek szánom, de szerintem te komolyan kezelésre szorulsz.

- Nekem fogalmam sincs, miről szól ez a blog, de azt hiszem, szerelmes vagyok a lelkedbe.

- Ez a blog semmi más, csak tömény és érthetetlen szenvedés, gyötrődés... szinte már szétfolyik az egész.

A Négyek

"Nem, ti nem tudjátok, milyen érzés ez. Egyikőtök sem tudhatja. Amikor már nem érdekel, hogy férfi vagy nő, fekete, barna, sárga, fehér-e a bőre színe, tízéves-e vagy éppen száz. Amikor már minden mindegy, mert csak az jár az eszedben, hogy le akarsz vele feküdni. Mit lefeküdni? Másra sem vágysz, csak arra, hogy odakössön ahhoz a rohadt ágyhoz és fájjon a szeretete, véresen fájjon. Legyen a lehető legintenzívebb, legyen őrjítő, velőig hatoló. Üvölteni akarsz közben, annyira, hogy a világ másik végén is meghallják: végre foglalkoznak, törődnek veled..." (Attila)

 "Gőzöm sincs, mikor nyúltam először cigihez. Néha komolyan azt hiszem, hogy az anyám úgy szült meg, hogy közben füstöltem és vigyorogtam ettől a kéjes élvezettől. Mert van-e szebb, édesebb dolog ebben a kibaszott világban, mint amikor a füst elönti a tüdőd legmélyebb bugyrait, te pedig ettől válsz nyugodttá, egésszé?" (Dénes)

 "Nem akarok meghalni. Még nem. Mindent tudok. Tudom, hogy fiatal vagyok. Azt is, hogy csontsovány. Talán már megbilincselni sem tudna senki, ha valamit elkövetnék, mert a legkeményebb szorítás is lecsúszna a csuklómról... a reszkető csuklómról. Minden nap úgy kelek fel, hogy többet nem iszom. Vagy legalábbis nem iszom halálra magam. És minden nap végére hazuggá válok." (László)

"Én nem akartam semmi mást, csak túlélni azt az őrületet, amibe belecsöppentünk. De egy tébolyult világban, ami a szeretteidet és a sejtjeidet követeli, nem lehet épnek maradni. Ezt mind megéltük. (...) Rémesen igazságtalan az, hogy itt vagyok. Amikor a buszablakból nézem a hegyek között megbúvó apró, ködös kis temetőket, azért imádkozom, hogy én is hamar el legyek temetve valamelyikben. Annyival jobb lenne most a föld alatt. Ezt már igazán nem bírja el a lelkem. Mert fizikailag csak egy dolog tönkremenni. Lelkileg még ezerszer gyötrelmesebb szanaszét heverni." (Viktor)

Ahányan így együtt vagyunk

Az utóbbi időben többször is beszélhettem arról, több embernek, hogy én (sem) vagyok egyedül. Meg arról, hogy milyen különös, amikor azt gondoljuk, hogy annyira speciális az, ami bennünk van, velünk van, hogy inkább nem is merünk beszélni róla, nehogy őrültnek gondoljanak. És aztán csak úgy jönnek, áramolnak be az életünkbe a hasonló emberek, hasonló gondolatokkal és érzésekkel. Ez a szavakon és logikán túlmutató varázslata az életnek. 

És azt veszem észre, hogy amikor gyorsul "kint" az élet, akkor valahogy gyorsul itt "bent" is. Mintha az Ő aktivitásuk attól függne, hogy mennyi és milyen erejű hatás éri azt, akire - végső soron - folyamatosan vigyáznak. Engem...

Ekkora védelem alatt hülye vagyok, amikor félek. De most valahogy nagyon nehéz nem félni.

Majd még írok hamarosan...

Tudni kell...

..., hogy nem véletlenül írok AIDS-esekről, alkoholistákról, láncdohányosokról, életbetegekről regényt (vagyis írnék fizikailag is, ha ügyes lennék).

"Nem az a legnagyobb baj, hogy mennyit, hanem az, hogy az adott esetben keveset mivel..."

Robert, amikor a legemberibb vagy, akkor ütsz igazán. Vagy talán ezt már mondtam Neked? Miért van folyton igazad? Mért??? (na mindegy)

És tényleg nem tudok hajolni. Csak törni. És talán tényleg csak egy roncs vagyok. De legalább önmagam roncsa, nekem már ez is büszkeség.

A rendet keresve, avagy "srácok, ha mi most látnánk egymást"...

Messze vagyok, s tán már nem sokáig.

Nyugodt az éj, amíg Ti vagytok az őrzői, s addig nem lehet baj.

...

Kimondhatatlanul, iszonyúan hiányoztok mindannyian. Nagyon szeretlek benneteket! És tudom, hogy békében nyugszotok, ahogyan azt is, hogy nektek már senki sem árthat. Hiszem és érzem, hogy mindegyikőtök ott van, ahol lennie kell most. Éppen a legjobb helyen. Akkor is, ha sosem érthetem meg és foghatom fel igazán a távolságokat, amik köztünk vannak. Ez a tudat éppen elég.

Mégis... Nem tudok felülkerekedni a kicsinyességemen, azon, hogy ilyenkor is csak önmagamra vagyok képes gondolni. Hogy nekem mennyire rossz és mennyire fáj, amiért már a teljesség igénye nélkül tudom csak felsorolni a neveteket. Amiért lassan jóval többen lesztek, mint az élők. Amiért elsírom magam, mint egy kislány, amikor egy szívemhez nagyon közel álló a világ legtermészetesebb módján beszél a saját haláláról, és azt mondja nekem, hogy ő már régen elfogadta, hogy ha meg kell halni, akkor meg kell halni. ÉN, a fene nagy és másokat lenyűgöző halálképemmel. 

Mérhetetlenül köszönöm NEKTEK ezt a három napot, az üzeneteiteket, amiket, azt hiszem, maradéktalanul megértettem.

Olyan boldog vagyok, hogy azok, akik élnek és fontosak, velem együtt élnek és fontosak lehetnek nekem.
Ígérem, hogy többet egyetlen percet sem vesztegetek el.

És úgyis találkozunk még!

Meglehetősen összezsúfolódtam

... írja Nemes Nagy Ágnes a Föld emlékeiben.
És igen.
Pont így.

És Ricsike, amikor úgy érzed, hogy már nem fér beléd, hanem épphogy kicsordul, bármennyire is szeretnéd visszatartani, kérlek szépen, döbbenj már rá arra, hogy:

- senkinek sem jó
- mindenki pokolban él (legalábbis mindenkinek megvan a maga pokla)
- iszonyú, de iszonyú sokat kell még tanulnod

Kérlek szépen.
Köszönöm.

Ki áll készen...

... az utazásra, aminek elengedhetetlen jellemzője az álmatlanság?

"Gyere, játsszunk szerelmest
Tudod, olyan veszedelmest."

Csak az éj

A rétegek alatt, nagyon mélyen, Cowardly diktálásában...

Akárhányszor azt hallod, hogy vonzó, rejtélyes, érdekes vagy, képtelenség örülnöd, mert tudod, mi van annak a hátterében, ami ezt mondatja, érezteti az emberekkel, s ennek tudatában aligha tudnál boldogságot erőltetni az arcodra. Az éjszaka gyermeke vagy. De ezt mások nem érthetik, te pedig sosem beszéltél róla senkinek. Mert ne is akarják megérteni. Mert nem kell megérteniük. És nem szabad. Persze ettől mintha még misztikusabb lenne a lényed, ettől ördögi a kör. S közben semmi más nem történik, csupán maradsz, aki lelked mélyén, legbelül mindig is voltál.

Vándor, aki nyugalmat keres, de nem talál.

Barát, aki reméli, hogy a Hold és a csillagok sosem tanulnak meg mesélni.

Társ, akinek alakját annyiszor elnyelte már a sikátorok vastagon gomolygó köde.

Igen, ugyanaz vagy: az éjszaka szerelmese, utazó, nyughatatlan lélek.

S tudod, a külvilág szemében mindez csak egy furcsa, szokatlan vonzódás. Te pedig sosem részesülhetsz abban a kegyben, hogy kiordítsd magadból mindazt, ami benne van. Nemcsak azért, mert véges az életed, hanem azért sem, mert nincsenek rá szavak.

TE vagy. A MÚLTAD az. És nincs rajtatok kívül semmi más. Csak az éj...

Hogyne féltél volna megosztani ezt az utazást?

Öröm, boldogság

Shakespeare: 75. szonett

        

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

S tavaszi zápor fűszere a földnek;

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fél: az idő ellop, eltemet;

Csak az enyém légy, néha azt szeretném,

Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Nem voltam sem ördög, sem angyal...

Szemezgetés Fodor Ákos Dél után c. kötetéből. Valami egészen zseniális, valami egészen aktuális minden sor...

 http://elan.rulez.org/Fodor_Akos.html

A kedvencem még továbbra is:

Szerelem

ahogy a szél meglebbenti a függönyt
nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.

Apró morzsák

- hétfő reggel hajnalban kelek, a fél ötös vonaton alszom, eszem, olvasok és tanulok, aztán pedig rohanok órára, ami zseniális, de mindig elalszom rajta és bűntudatom van, s hogy ez a nap folyamán ne forduljon elő többet, a kétórási előadás előtt nagyon keményen kielégítem a koffeinszükségleteimet
- három óra alvás után, még mindig hétfőn a gépteremben ügyelek fél éjfélig és imádom, amikor félálomban gyönyörködhetem a tizedikről Budapest éjszakai csodáiban meg abban, hogy annyira ÉN vagyok OTT és minden, ami fontos volt/lesz nekem kívül és belül az életem során (annyi minden van az éjszakában...)
- szörnyen nyúzott vagyok és máskor sem alszom valami sokat hétköznapokon, beesik az arcom, ráncosodom, fáradékonnyá és hisztissé tudok változni, mint száz menstruáló nő, csak sokkal rosszabb (szóval oroszlánoskodom, néha még óbégatok is - de csak azért, mert nem jut eszembe az a hangutánzó szó, basszus...), de mégis akad, aki szeret, azt hiszem, és ebben van valami nagyon végletesen megható és szép a számomra
- túljutottam a holtponton és igazán imádom, amit csinálok, csinálhatok, minden nap egy ajándék, amiért a tanulás és a szórakozás között nincsenek falak (gazdaságtöriből meg majd kitalálunk valamit...)
- az irodalomelmélet a kedvencem, meg a nyelvészet(!!!)
- ásványvíz, csoki, "ételszerű izék"
- még mindig imádom a fekete színt, de már nem szeretnék eltűnni (bár szerintem feltűnési viszketegségem sincs)
- tanulás, könyvtár, tanulás, utazás, tanulás, meg valami más, ami hónapokra feltölt
- rajongok a teaházi kalandjainkért
- rajongok a művészmoziért
- rajongok a Vígszínházért
- rajongok az olvasókörért
- rajongok a kortárs filmklubért
- rajongok a kolis bulikért (tényleg mi vagyunk a legjobbak!)
- rajongok a szobatársaimért
- rajongok a szinten és az alsóbb szinteken még néhány emberért (de úgy általában véve az egész közösségünkért)
- rajongok azért, hogy nem vagyok lusta futni
- rajongok azért, hogy olyan szaktársaim és barátaim vannak, amilyenek
- rajongok azért, amiért senki sem tudja elhitetni velem, hogy nem baj, ha az embernek vannak bizonyos elvei, amikhez ragaszkodik, ahogyan azt sem, hogy az élet nem egy öncélú élvezethajkurászás, hogy csak nekem legyen jó és semmi más nem számít

De leginkább azért rajongok, hogy "most nyugalom van, kevés lázadás"...
És balmosoly. (:

Keress és találj meg! (újra és újra)

Szívemből szól most...

"Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük."

Sűrűn hull

Csupán a kripta ajtaja előtt van már csak ölelés...

Már éppen azt hiszem, hogy felejtenék. Egy hajszálon múlik, hogy elhitessem magammal, hogy jól vagyok. Vagy hogy fogok tudni aludni. Vagy hogy minden rendben van. Vagy hogy vége, lezárva, jöhet valami új, ami már nem lesz menedékkeresés, hanem lesz helyette valami felszabadult, uram bocsáss meg, talán valami boldog is...

..., de aztán megtalálok egy képet, amit nagyon régen nem láttam (s még régebben készült, tán a legelső), és összecsavarodik a szívem a fájdalomtól. Annyi minden van benne, pedig "csak" "mi" "vagyunk" rajta. És már olyan gondolatokkal is eljátszom, amikre nincsen a nyelvünknek jelzője. És fáj, kibírhatatlanul, rettenetesen fáj. Fáj az, hogy olyan szépek vagyunk, meg az is, hogy én már sosem leszek olyan szép (te mindig is az maradsz). Fáj az, hogy ötévesnek érzem magam, aki még mindig az óvodában van. Fáj az, hogy már sosem lehetek az sem neked, sem másnak, aki talán egykoron voltam. Fáj az, hogy idegen lettem, még inkább az, hogy egy köszönést sem érdemlek meg, mintha mindig is az lettem volna. De mindig a legfájóbb dolgok a legérdekesebbek.

Ígérem, hogy ez az utolsó. De az is iszonyatosan fáj, hogy tudom, ha olvasnád (amit persze, remélem, nem teszel), azt gondolnád és motyognád magad elé, hogy basszam meg. Tudom, mert ismerlek.

Háromszög

Sötét város, néptelen utcák, macskakő, sűrű zápor utáni tócsahalom...

Hárman vagyunk. Ébren egyedül csak én. A másik kettő lélegzetvételét figyelem, s közben az ablakon bámulok ki. Olyan furcsa ma a Hold... Rosszat ígér. Rosszat sejtek. És a légzésükben is van valami nyugtalanító, amitől egészen különös, nyomasztó fájdalom költözik a szívembe. A barátaim. És féltem őket. És sajnálom őket. És megértem őket. És elfogadom őket. És szeretem őket. Mindegyik tény valahogy egyszerre válik örök érvényűvé bennem. Egyetlen megterhelt, hosszú pillanat alatt. Odakint kétes homály kavarog. Nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e ezt a várost. Ha csak a kilátás lenne, valószínűleg fejbe csapnám magam: hogy lehet ez egyáltalán kérdés?! Aztán amikor újra rájuk pillantok, egyáltalán nem egyértelmű. Nagyon is van létjogosultsága a kételkedésnek. Annyira fáradtak. Fiatal arcukon megjelennek az első ráncok, poros cipőjük valahol lerúgva, elveszve a szobában kavargó sötétben, mely mintha eggyé válna, tökéletesen összeolvadna a kintivel. Egy pillanatra elhiszem, hogy már nagyon régen élnek. De ez butaság. Csöpögő cseppek az ereszen. Felhők úszása az égen. Melankólia. És izzadságcseppek békés, boldog lecsurranása a homlokon. Végre lehet nekik szabadon. Zakatolás, zilálás. Még sokáig szeretnék így ülni, őrködni, csöndesen, elmélkedve, bár kicsit sem megnyugodva. Aztán én is izzadni kezdek. Megroppan egy csontom. Elásítom magam. Fáradok. Jön az álom... Bezuhanok az ágyba. Még szeretnék gondolkodni. Igen, annyira szeretnék éber maradni, de nem tudok. Többet már nem.

Fiatalok vagyunk, de azon az éjszakán mindannyian kilencvenévesek voltunk.

Engedd csak el...

Furcsa, de úgy érzem, végleg. És ez így van jól, mert másképp csak rosszabbul lehet. Néha pillanatok alatt kicserélődik az ember. Vagy éppen ugyanaz marad pontosan. Néha maga sem tudja, mi történik vele, csak úgy érzi a változást a zsigereiben. Akárhogyan is van, azért előtte még meg kell jegyeznem, amit talán nem mondtam el senkinek: ez a kedvenc versem József Attilától.

Óda

1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június

Levegőt kifúj... Nem változott semmi sem. És mégis... Minden más. Itt a vége, fuss el véle! És én futok, nagyon...
Túllépni... Nyitottnak érezni magad valami újra? Esetleg már nem rágódni minden nap ugyanazon? Leszedni végre valahára a tudás és tapasztalás fájáról a most megérett gyümölcsöket?
Nem tudom, melyik az igaz legfőképp. De az biztos, hogy a túllépés nem felejtés. És ez a csodálatos, ez a borzongató.

Melankolikus hangulat, szombat este, romkocsma, egymás ölébe dőlés, miegymás...

És hangulathoz passzoló zene így "pár" nap késéssel:

Az éppen most aktuális "himnusz"

Kányádi Sándor - Koszorú

Simon Bolivar és San Martin emlékének

valaki engem kiszemelt
valamire valamiért
hullatni verejtékemet
s ha nincs kiút hullatni vért
sorsomat én nem tudhatom
a célom is tétova vélt
gyanútlan jöttem mint simon
a cirénei jődögélt
vállamra tették cipelem
hiába kérdezném miért
van aki röhög s irigyem
van aki űz van aki félt
hát viszem egy-két stációt
a megkorbácsolt krisztusért
s megvetek minden protokollt
és minden kincstári babért
a közönyöst a langyosat
kiköptem ha nyelvemhez ért
ha utálnak hát szidjanak
nem haragszom már semmiért
ó te annyiszor megdalolt
szabadság ó te nem remélt
gyolcsoddal hogyha meghalok
törüld le ajkamról a vért

1983

Eleven hús

"(...) Az olyan emberek, mint Te meg én, nem születtünk gyilkosnak. Tudunk fájdalmat okozni, sőt, erre olykor komoly tehetségünk van.
De ölni nem tudunk..."

Mostanság

Igazából nem tudok mit írni...

Vagyis úgy érzem, nem tudok írni semmi érdemlegeset. Mert mostanában annyi minden történt, annyiféle jó és rossz, hogy napi 24 órában blogolhatnék, ha lenne kedvem és időm. De egyik sincs. Ennyire futja. Azt azonban mégis muszáj megjegyeznem, hogy a pillanat, amikor nem tudok megszólalni a meghatottságtól, mert a szobatársam beállít a meglehetősen hideg gépterembe (ahol ügyeletes vagyok) egy (házirendszegő) nagyon finom és nagyon meleg, általa készített finomsággal, felbecsülhetetlen.

Akármi történik, bármin megyek keresztül én és a szeretteim, nem tudok úgy felnézni az égre, hogy a korábbitól eltérő következtetést vonjak le: a világ legszerencsésebb fickója vagyok. Még mindig. Pont.

Olykor...

... túl sok vesszőt teszünk oda, ahova már pontot kéne.

Più che puoi

Sajnálom, talán vérciki, de nekem ez akkor is nagyon tetszik. Annyira azért még nem vagyok öreg, hogy mindennel meg lehessen venni, ami egy kicsit is spanyol vagy olasz vagy latin-amerikai etc., mindazonáltal ez a dal a világ egyik legszebb dala.

"You´ve got a chance, the gift to feel
love´s deepest pain you cannot heal
it shatters every memory that you
keep inside

I tell you this because i know
protect what´s dear, don´t trade your soul
'cause there´s nothing left around you
and there´s no place left to go"

Különös álmok

Nagyon különös álmaim vannak mostanság. Mielőtt bármi bővebbet mondanék, szeretném leszögezni, hogy imádom az álmokat, a magamét és mindenki másét is, ha tudhatok róluk, mert szerintem nagyon izgalmas a játék, amit a saját elménk űz velünk éjjelente. Ugyanakkor furamód hosszú-hosszú éveken keresztül mindig úgy keltem fel, hogy egyetlen álmomra sem emlékeztem, néha már olyan is volt, hogy lefekvés előtt beszuggeráltam, hogy miről, milyen összefüggésben szeretnék álmodni, de semmi.

Aztán érettségi környékén elkezdtem szokatlanul intenzív áloméletet élni, most pedig „visszatérő álmaim” vannak, de nem történik minden szigorúan ugyanúgy a mai álmomban, mint mondjuk a tegnapiban, csak vannak markáns hasonlóságok, összefüggések, egybemosódások. Az utóbbi időben ugyanis mindig valamilyen utazásos dologról álmodom (ami önmagában még nem lenne valami nagy dolog, ha azt nézzük, milyen utazásmániás vagyok), csakhogy ezek az utak általában nagyon gyötrelmesek, zaklatóak és felkavaróak az álombéli énemnek is, illetve „saját magamnak”, az álmodónak is. (Zárójeles, de nagy kérdésem van. Vajon más is pontosan érzékeli saját magát, az alvó egyént, miközben álmodik?)

Az első ilyen álom néhány héttel ezelőtt esett meg velem. A helyszín Budapest. Tél volt, hideg volt, nagyon erős szél fújta a szemembe a havat. Emlékszem, hogy gyalog közlekedtem a városban, ami szürke volt és kihalt, olyan, mintha egy atombomba pusztított volna, de a házak rejtélyes körülmények között megmaradtak az eredeti helyükön.  Nincs szerelem, nincs barátság, nincs boldogság. Még jobban hasonlított az egész egy járvány által kiirtott területre.  Vagy mondjuk egy véres diktatúrára, ahol az embereknek utcára sem szabad lépnie, mert annak súlyos következményei vannak. Tele voltam frusztrációkkal, mert meg volt beszélve egy találkozóm egy ismerősömmel (akivel egyébként csak ismerjük egymást, nem nagyon tartjuk a kapcsolatot), én pedig egyre görcsösebben aggódtam, hogy nem érek oda. Közben néha-néha előbukkant pár barátom néhány összetákolt építményből, az arcukon félelem, rettegés. Én pedig megyek, sietek, aggódok, nem érzek együtt, nem érzek egyáltalán semmit, csak félelmet. A hó pedig kavarog, néhol tüzek égnek és alszanak el, a tél pedig sosem múlik. És felébredek, találkozó nélkül, álombéli énemet pedig az elkeseredés és a csalódottság állapotában hagyom. (Kicsit a Godot-ra várva című mű jut eszembe amúgy a saját álmomról, ami nem igazán szól sok mindenről, hanem a létállapotot igyekszik megragadni a megfoghatatlan térben és időben, a nagy-nagy fehérségben, na, hát pont ugyanilyen volt az én álmom is.)

A második éjjeli vízió jóval komplexebb és hosszabb volt, a színvilág valamivel élénkebb, a táj azonban nem kevésbé kihalt. Dunakeszire utaztam egy fekete vonattal, azt viszont nem tudom, honnan. Nem is az az út volt a lényeg, amit odáig tettem meg, ahogyan az ott eltöltött idő is lényegtelenné vált ahhoz képest, amit a visszaút jelentett az álomban. Egy idő után éreztem, hogy görcsösen haza szeretnék jutni, de sehol nem találtam a vasútállomást. Így aztán egy kavicsos, barátságtalan térre tévedtem, ahol egy cigányasszonytól kértem segítséget. Ő navigálni kezdett, majd felhívta a figyelmemet, hogy vigyázzak, mert a jegypénztárig vezető erdő gonosz, és nem mindenki kerül ki onnan élve (valószínűleg túl sokszor láttam az Evil Dead meg a Harry Potter 4. című filmeket…). Gonosz is volt az erdő. Nagy nehezen átverekedtem magam rajta, majd egy szintén kihalt terembe jutottam, ahol egyetlen pénztár működött a sok közül. Ezután odamentem, egy középkorú férfi ült az ablak mögött, akitől meg tudtam venni a jegyemet. Kértem, s már nyújtottam is ugyanannyi pénzt, mint amennyiért megérkeztem a városba (aminek természetesen semmi köze a valóságos Dunakeszihez…), mire eltolta az összeget, majd nagyon szigorúan és határozottan megjegyezte, hogy ne sértsem meg, a városa figyel arra, hogy az utasoknak minden igénye ki legyen szolgálva, ezért bőven elég néhány forintot fizetnem, ha haza akarok menni. (Értitek: haza…)

A visszaút még szerepelt az álomban, emlékszem, hogy álltam a vonaton, csupa furcsa, ijesztő ember fogságában, s néztem a tájat, ami szomorú, köves és nagyon kihalt volt. És közben elképesztően rossz érzések kavarogtak bennem.

A harmadik álom, ami beillik ebbe a sorba, viszonylag még friss. Azt hiszem, ez a jövőben játszódott, bár nem mernék semmilyen teret vagy időt belőni, ha az álmaimról van szó.

Szóval úgy vélem, hogy a helyszín ismét Budapest, egy jóval fejlettebb, de jóval sötétebb Budapest, mint amit ma ismerünk. A város berendezkedése és közlekedési viszonyai jól összehasonlíthatóak azzal, mint amit mondjuk Az ötödik elem című filmben lehet látni. Teljesen egyedül bolyongtam ebben a jövőbéli metropoliszban, pontosabban szólva száguldoztam az ismeretlen  „űrútvonalakon”, de fogalmam sem volt, hogy merre is kellene mennem. Ha jól emlékszem, akkor az egyetemre szerettem volna eljutni, de nem biztos, mert mindent elnyom utólag annak az érzésnek az intenzitása, hogy én bizony el fogok késni és soha nem érek oda, ahova szeretnék. Már megint rágódás, már megint kudarc.

Aztán bumm, fogom magam és izzadtan, nem egészen egészséges szívritmussal felkelek és nem is nagyon tudok visszaaludni…

A vicc? Nos, azóta már többször is álmodtam (pl. ma) ennél ezerszer különösebbeket, legutóbb egy olyat, aminek a leírásába semmi pénzért nem fognék bele.  És még azzal együtt is, hogy ennyire teljesen megélem a saját álmaimat, ami eléggé kimerít, azt állíthatom, hogy szeretem őket. „Az ember tudatalattija határtalan” – én pedig rajongok az olyan egyszerű, hétköznapi spiritualitásért, mint az álom. Nem is akarnám őket megváltoztatni, hiszen kétséges, hogy vagyunk-e olyan őszinték az életben bárhol, bármikor, bárkivel szemben, mint amikor saját magunk vagyunk összezárva önmagunkkal és álmodunk. Hiszen:

"Könnyű a szökés nappal, de az éjszakában nincs kiút álmaink óriási ketrecéből."

(Truman Capote)