Sötét város, néptelen utcák, macskakő, sűrű zápor utáni tócsahalom...
Hárman vagyunk. Ébren egyedül csak én. A másik kettő lélegzetvételét figyelem, s közben az ablakon bámulok ki. Olyan furcsa ma a Hold... Rosszat ígér. Rosszat sejtek. És a légzésükben is van valami nyugtalanító, amitől egészen különös, nyomasztó fájdalom költözik a szívembe. A barátaim. És féltem őket. És sajnálom őket. És megértem őket. És elfogadom őket. És szeretem őket. Mindegyik tény valahogy egyszerre válik örök érvényűvé bennem. Egyetlen megterhelt, hosszú pillanat alatt. Odakint kétes homály kavarog. Nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e ezt a várost. Ha csak a kilátás lenne, valószínűleg fejbe csapnám magam: hogy lehet ez egyáltalán kérdés?! Aztán amikor újra rájuk pillantok, egyáltalán nem egyértelmű. Nagyon is van létjogosultsága a kételkedésnek. Annyira fáradtak. Fiatal arcukon megjelennek az első ráncok, poros cipőjük valahol lerúgva, elveszve a szobában kavargó sötétben, mely mintha eggyé válna, tökéletesen összeolvadna a kintivel. Egy pillanatra elhiszem, hogy már nagyon régen élnek. De ez butaság. Csöpögő cseppek az ereszen. Felhők úszása az égen. Melankólia. És izzadságcseppek békés, boldog lecsurranása a homlokon. Végre lehet nekik szabadon. Zakatolás, zilálás. Még sokáig szeretnék így ülni, őrködni, csöndesen, elmélkedve, bár kicsit sem megnyugodva. Aztán én is izzadni kezdek. Megroppan egy csontom. Elásítom magam. Fáradok. Jön az álom... Bezuhanok az ágyba. Még szeretnék gondolkodni. Igen, annyira szeretnék éber maradni, de nem tudok. Többet már nem.
Fiatalok vagyunk, de azon az éjszakán mindannyian kilencvenévesek voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése