Csupán a kripta ajtaja előtt van már csak ölelés...
Már éppen azt hiszem, hogy felejtenék. Egy hajszálon múlik, hogy elhitessem magammal, hogy jól vagyok. Vagy hogy fogok tudni aludni. Vagy hogy minden rendben van. Vagy hogy vége, lezárva, jöhet valami új, ami már nem lesz menedékkeresés, hanem lesz helyette valami felszabadult, uram bocsáss meg, talán valami boldog is...
..., de aztán megtalálok egy képet, amit nagyon régen nem láttam (s még régebben készült, tán a legelső), és összecsavarodik a szívem a fájdalomtól. Annyi minden van benne, pedig "csak" "mi" "vagyunk" rajta. És már olyan gondolatokkal is eljátszom, amikre nincsen a nyelvünknek jelzője. És fáj, kibírhatatlanul, rettenetesen fáj. Fáj az, hogy olyan szépek vagyunk, meg az is, hogy én már sosem leszek olyan szép (te mindig is az maradsz). Fáj az, hogy ötévesnek érzem magam, aki még mindig az óvodában van. Fáj az, hogy már sosem lehetek az sem neked, sem másnak, aki talán egykoron voltam. Fáj az, hogy idegen lettem, még inkább az, hogy egy köszönést sem érdemlek meg, mintha mindig is az lettem volna. De mindig a legfájóbb dolgok a legérdekesebbek.
Ígérem, hogy ez az utolsó. De az is iszonyatosan fáj, hogy tudom, ha olvasnád (amit persze, remélem, nem teszel), azt gondolnád és motyognád magad elé, hogy basszam meg. Tudom, mert ismerlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése