Öt évvel ezelőtt ültem a kertben és éppen nagyon boldogan hintáztam. Örültem a nyárnak. Aztán egyszer csak történt valami. Nem azt akarom mondani, hogy úgy csapódtak az életembe, mint egy meteor, de azért akkora túlzás sem lenne. Sokáig nem akartam elhinni, hogy bárki lelke kifeszíthető (mondjuk, a konzervatívság kedvéért) egy asztalra. Aztán jöttek még többen... És mire megemésztettem az előbbit, máris meg kellett békélnem a gondolattal, hogy a lelkem nem egyedül az enyém, hanem osztoznak, vagyis osztozunk rajta. Bár erről nehéz írni, mert ezt a rejtvényt a mai napig fejtegetem. Most leginkább ott tartok, hogy sok csodálatos lélek nőtt ki, nőtt túl engem. És nem lehettem sokáig az apjuk. (Nem is voltam jó apjuk arra a rövid időre sem.)
"Azok az emberek, akiknek találkozniuk kell, úgyis megtalálják egymást."
És tényleg nincs semmilyen különlegesség, amivel egyedül lennénk. Ha hárman vagyunk az egész világon, valahogy hárman keresztezzük a másik életét.
Igazából a karácsony kapcsán most arról szerettem volna főleg írni, hogy mekkora öröm a játék. Az őszinte, igazi játék.
Azok, akik velem élnek, sokféle játékot ismernek, sokat űztek kényszerből, elkeseredettségből, menekülésből (a magány elől)... Tudják, mit jelent a "jövőre veled ugyanitt", az orosz ruletten pedig szerintem már csak nevetnének. Talán az egyetlen, amiért irigylem őket, az az "egy nap az élet" nevű játék. Zavarba ejtő odaadással és komolysággal tudják csinálni. (Ezzel kezdődik el az egész...)
De nem ismerik a játék felszabadult, szent oldalát. A tét nélküli unalmat. A nyugalmat. Remélem, az ő útjuk is elér egyszer idáig... Mert az éjjeli utak sosem fogynak el, akkor sem, ha ünnepi fények világítják meg az éjszaka sötétjét.
Szép napokat mindenkinek!
Mi pedig jövőre is folytatjuk tovább, rengeteg mindennel mögöttünk - és remélhetőleg még ezerszer annyival előttünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése