Sőt, hümmm...
Nézem az embereket a bevásárlóközpontban, ahogy gondterhelten pásztáznak egy listát, amin a szeretteiknek szánt ajándékok szerepelnek tételszerűen. Még a legördülő izzadságcseppeket sincs idő letörölni a homlokokról. Szenvedés, fáradtság, kellemetlenség az egész. És kötelesség - ez a legszörnyűbb. Aztán műmosoly, műkönnyek, műszeretet. Persze, tudom, hogy túlzok. És tudom, hogy van más is (szerencsére). De mégis ez az elfogadott. És ehhez képest én miért csak most tanulom meg akkor, hogy mi a fontos baromira és mi az, ami baromira nem? Mert nem számít, hogy ki fogadja el és ki nem, nem számít, hogy ki tartja normálisnak/egészségesnek/természetesnek és ki nem, teljesen lényegtelen, kinek tetszik és ki gondol róla rosszat. Amíg rend van. Akkor is, ha egy (látszólagos) szabálytalanságban. Meg amúgy is, kiknek a szabályai szerint kellene játszani, ha nem a sajátjaink szerint?
Egy nálam ezerszer bölcsebb ember mondotta volt: "Csak a saját játéktábládon maradhatsz állva, bár azon sem könnyen. Minden más helyen eleve halálra vagy ítélve." Köszönöm, R., már megint, nagyon köszi! Egy másik R.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése