Már megint.
Ez egy ilyen aktív év.
Megint egy részlet, amiről ugyanúgy azt hittem, hogy az örök titkok ládájába marad bezárva és soha nem kerül felszínre.
Megint van némi valóságalapja.
De többnyire azért mégis fikció.
Ha lesz újévi fogadalmam, hát ünnepélyesen megfogadom, hogy jövőre értelmesebb bejegyzéseket hozok...
*Néha igazságtalannak érzem ezt a játszmát, amit az élet űz velem. Ilyenkor kihúzom magam, a tükörbe nézek és büszkén, bátran belemondom a saját képembe: nem akarok sokat.
Csak ülni a tengerparti homokban és elveszni a szemében Valakinek, miközben a kezét szorongatom. Nem szólunk egymáshoz, haját belefújja tökéletes arcába a szél, majd amikor megkérdezem, hogy így ülünk-e nyolcvanévesen is, ő is megszorítja a kezem és azt feleli, hogy nem, én pedig beleremegek a szerelembe.
Vagy meztelennek lenni vele egy hideg tér közepén az utcán és felmelegíteni egymás testét, esetleg közösen belehalni a fagyba, mosollyal a szánkon.
Vagy forró kandalló előtt szeretkezni addig, amíg el nem ájulunk.
Vagy szorongatni egy autó hátsó ülésén és végigcsókolózni az utat, aminek nem lényeges sem a kiinduló-, sem a végpontja, mert egyedül az utazás az, ami számít.
Vagy egyszerűen csak létezni és nem gondolkodni és nem beszélni, csak érezni és tenni, amit kell.
Nem képzelt dolgokba beleszeretni.
Igen-igen... A világot akarom. Minden világot.*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése