Mert mindig, MINDIG eljön...
Hiába is reméled, hogy ezúttal majd minden más lesz. Hogy Ő az a valaki.
"Te távolodsz?
Vagy én távolodom?
Futnak a vonatok észak felé és dél felé
s erdõk nyomulnak közénk,
szigorú vadvizek."
És már nincs más benned, csak zűrzavar. De a zűrzavar sem gyötrő, egyszerűen csak elfogadod, hogy van és kész. Mert nem tudsz vele mit kezdeni. És nem erőlteted, ami nem megy. És már nem érdekelnek a válaszok a kérdésedre, hogy benned vagy benne van-e a hiba. Úgy érzed, az ő mássága taszít, s nem gondolsz bele, hogy te is folyamatosan más vagy. Különben is csak a távolság a lényeg.
Mindig eljön az a pont, amikor egy farkas mellett nem maradhat senki. És nem marad más végül, csak a remény. A remény, hogy nem fáj annyira senkinek. Hogy elfogadja és főleg megérti. Hogy mindenki képes az emlékezésre. Te arra, hogy Ő megmondta, és Ő arra, hogy te sem árultál zsákbamacskát.
Hogy többet nem, eztán már soha nem. Vagy hogy de, még ezerszer, s talán a vége egyszer valóban más lesz. De nem itt és most...
... nem itt és most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése