...

Kimondhatatlanul, iszonyúan hiányoztok mindannyian. Nagyon szeretlek benneteket! És tudom, hogy békében nyugszotok, ahogyan azt is, hogy nektek már senki sem árthat. Hiszem és érzem, hogy mindegyikőtök ott van, ahol lennie kell most. Éppen a legjobb helyen. Akkor is, ha sosem érthetem meg és foghatom fel igazán a távolságokat, amik köztünk vannak. Ez a tudat éppen elég.

Mégis... Nem tudok felülkerekedni a kicsinyességemen, azon, hogy ilyenkor is csak önmagamra vagyok képes gondolni. Hogy nekem mennyire rossz és mennyire fáj, amiért már a teljesség igénye nélkül tudom csak felsorolni a neveteket. Amiért lassan jóval többen lesztek, mint az élők. Amiért elsírom magam, mint egy kislány, amikor egy szívemhez nagyon közel álló a világ legtermészetesebb módján beszél a saját haláláról, és azt mondja nekem, hogy ő már régen elfogadta, hogy ha meg kell halni, akkor meg kell halni. ÉN, a fene nagy és másokat lenyűgöző halálképemmel. 

Mérhetetlenül köszönöm NEKTEK ezt a három napot, az üzeneteiteket, amiket, azt hiszem, maradéktalanul megértettem.

Olyan boldog vagyok, hogy azok, akik élnek és fontosak, velem együtt élnek és fontosak lehetnek nekem.
Ígérem, hogy többet egyetlen percet sem vesztegetek el.

És úgyis találkozunk még!