Nehéz most valahogy belekezdeni ebbe.
Hiába szőke a paróka.
Nem vagyok sem ördög, sem angyal.
2008 tele.
2014 tele.
Világnyi távolság.
Vajon merre jársz most és mit csinálsz?
Miért nem teljesülnek az álmaink?
Olyan messze vagy, igen, földrajzilag is.
Emlékszel még?
Nem, ez nem egy vers.
Még mindig nem tudok verset írni.
Csak lehetetlen, hogy két mondat egymás mellett legyen.
Mint te meg én a takaró alatt.
Néhány napja más se jár a fejemben.
Tudom, ezek bűnös gondolatok.
Ez a sok-sok függés meg kötelék.
És ez az álomvilág.
Te is az utcán laksz.
És én is ott élek.
Bár téged még a munkahelyed is odaköt.
A céltalanság gyönyörű.
Te is tudod.
Én már nem tudom.
Soha nem akartam még ennyire veled lenni, akkor sem, amikor a legközelebb voltam.
Érthetetlen őrület.
Fittség.
Boldogság.
Vágyakozás.
Minden megtanulható, ami idegen.
Nem is egy, hanem rögtön három helyen otthont találni.
Nem kombinálni.
Csöndben létezni.
Szenvedni.
Egy közös borozásra gondolni, ami lehet, hogy tényleg eljön hamarosan.
És valamire, ami valószínűleg soha már.
Mert ott és akkor.
Meg itt és most.
És megint a világok...
Mi van most benned?
És mi ez az egész bennem?
Nem szabad, nekem nem szabad.
Nekünk lehet?
Az éjszakáim királynője maradsz örökre, jóllehet nem tudod.
Én tudom, hogy még mindig vársz annál a vaskapunál a homályban...
Ez sokat ér.
Emlékszem a dalodra:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése