Nagyon ritkán ihlet meg a tél. Bevallom, nem szeretem se a havat, se a hideget. Jó, decemberben, az első hóhulláskor még elmegy, bár akkor is szigorúan csak az ablakon túlról nézve a fehér pelyheket, lehetőség szerint valami forró itallal meg egy jó könyvvel a kezemben. Bepokrócozódva.
Viszont mostanában, ahogy folyton esik, nem tudom nem észrevenni. És hihetetlen, de még számomra is hordoz üzenetet a havazás. Vagy legalábbis én ezt így képzelem. Azt mondja: Emberek! Figyeljetek már rám is! És vegyetek kicsit észre! No nem tolakodóan kiabál, még csak nem is suttog, nincs semmi direktség, semmi felhívó jelleg abban, amit mond. Egyszerűen csak a puszta jelenlétével üzen. Amikor meghallgattam, én is éppen össze-vissza futkostam a szobában, nyakig benne voltam a gondolataimban meg egy csomó tervben, hogy mennyi mindent szeretnék csinálni a szünetben, miközben a fülemen lógott a mobilom, de már nem is tudom kivel, miről beszéltem... És aztán kinéztem az ablakon és felfigyeltem a pelyhekre. Aznap nem esett sűrűn és nagyon, épp csak szállingózott lassan a sok kicsi és finom darab a föld felé. Mintha megértettem volna valamit. Újra. Mert mindegy, hogy zöld vagy kék, nem számít, hogy milyen betűtípus, nem baj, ha két percet késik az a levél vagy szétesik a süti a sütőben. Ezek a dolgok mind halálosan lényegtelenek. Nem fontosak. Mert egészen más az, ami számít. Úgy igazán. Hajlamosak vagyunk messzire vágyódni, tökéletesen békés és harmonikus helyekre, ahol semmi másnak nincs zaja, csupán a csöndnek, és ahol a végtelen és határtalan nyugalom párnájára hajthatjuk a fejünket minden éjszaka. És mindeközben nem vesszük észre, hogy minden lehetőség ott van a kezünkben. Hogy a filmbeli mesés tájak nagyon is e világiak. Hogy a regénybéli érzések ott vannak bennünk is. Hogy ott csendesülünk el, ahol és amikor csak akarunk. Hogy mindig van hova menekülni a világ zajától, rohanásától.
A havazás mindezt nem ordítja bele a képünkbe... A havazás csak történik, évezredek óta rendületlenül... Az, hogy mit kezdünk benne, vagy az, hogy észrevesszük-e egyáltalán, már nem az ő dolga.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése