Azt hiszem, semmilyen tekintetben nem lehet okom panaszra. Kezdek helyrerázódni, ami így, a második félév kezdete előtt néhány nappal kifejezetten jól jön ahhoz is, hogy úgy tudjam csinálni a dolgaimat, ahogyan szeretném. Pont ma beszélgettem arról, hogy véleményem szerint nem vagyok görcsösen maximalista, de ha már valamit csinálok, akkor azt vagy csináljam a lehető legjobban, vagy inkább ne csináljam sehogy, mert az adott területek nem érdemlik meg és nagyon szükségük van elmélyült, önmagukat odaadó emberekre. Kicsit problémásabb, hogy a kapcsolataimmal is ugyanígy állok, pedig szerintem görcsösen megfelelni vágyó sem vagyok, de hogy a fenébe ne rágódnék néha azon, hogy tudnék-e többet, jobbat adni, amikor annyira, de annyira megérdemlik?
Na mindegy, megfogadtam, hogy ez most egy boldog poszt lesz.
Szóval sikerült regenerálódnom valamelyest, de azért néhány hatalmas alvásra még igényt tartok. De ezek a pihenések legalább mintha már a tartalékolás funkcióját töltenék be, nem pedig a tűzoltásét. Iszonyú sok filmet néztem meg az utóbbi időben (azt hittem, a Taxidermia után már nem láthatok undorítóbb, felkavaróbb, pszichésen nagyobb sérüléseket okozó filmet, pedig igen: 28 nappal később. Soha ne nézzétek meg!!!), és iszonyú sokfélét, amiből, azt gondolom, tudtam épülni. De az itthon eltöltött időm nagy részét mégiscsak olvasással töltöttem. Vagy zenehallgatással. Nem tudok elégszer rádöbbenni, mennyire csodás dolog a művészet.
De a rácsodálkozás egészen egyszerű színterein is megnyilvánult az életemnek. Például itt van a reggeli kérdése. Semmi baj a hagyományos koleszos verziókkal, mint a keksz, müzli vagy béna szendvics, sőt, ezek nagyon is kellenek ahhoz, hogy igazán jelenteni tudjon valamit egy pirítós, egy rántotta, vagy a bundás kenyér. De ez itt nem gasztroblog.
Mostanában örülök, hogy van erőm és aktivitásom ahhoz, hogy szépen lassan előjöjjek a takaró és a könyvhalmok alól és a jövőbe tekintve felkészüljek erre-arra, mindenféle különböző dologra. A pendrive már tartalmazza a második szemeszter tárgyairól nevet kapó mappákat, ami sok-sok érdekességgel lesz megtöltve reményeim szerint. Én közben szorgalmasan olvasgatom a folyamatosan beérkező üzeneteket, tematikákat, és magam is elég serényen írok leveleket mindenféle címre, ami pedig még jobb, hogy az esetek túlnyomó részében választ is kapok a problémáimra. A tárgyfelvétel most valahogy finoman szólva sem megy gördülékenyen, nagyon nehéz úgy összehozni a dolgokat, hogy jó legyen a tanár, az időpont, az órák napon és heten belüli aránya, de pénteken többet ne kelljen bemenni. És most tartok ott (igaz, ez vagy a negyvenedik variáció), hogy egészen pofás és tudtommal majdnem az egyetlen vagyok, aki mindenhová bejutni látszik (ja, aki nem jár törire, szerintem fogalma sincs, mit jelent egy órára BEKERÜLNI, hogy a teljesítés kérdéséről már ne is beszéljünk), és ennek igazán örülök.
Ezenkívül alakulnak a programok is, terítéken van egy hatalmas közös és -nem akarok hazudni- ocsmány ivászat a kolis társasággal, tőlünk kettővel jobbra, ahol valahogy mindig ezerszer jobbra sikerülnek ezek a beszélgetős iszogatások, mint nálunk. Aztán belecsöppentem egy meglepetésbuli szervezésébe is, amit az egyik szülinapos szaktársunknak szánunk, és rémesen kedves meg izgalmas feladatnak bizonyul az egész. Közben pedig mást sem csinálok, mint igyekszem tartani a kapcsolatot azokkal, akik már nagyon hiányoznak. Pont ma mosolyogtam egy nagyot azon, hogy furcsa, de nagyon-nagyon sokan vannak.
Ha végignézem a határidőnaplómat (igen, ilyenem is van már : D), az első hetet különböző bulikkal vagy egyéb közösségi rendezvényekkel látom teleírva, ami egyrészt megbocsátható, másrészt kicsit aggasztó. Néha félek, hogy Lacinak igaza van és nem veszem elég komolyan, hogy ő már megjárta a poklot, de utoljára szilveszterkor ittam és vizsgaidőszaktól függetlenül is porzik már a májam. Valószínűleg alkoholista vagyok vagy leszek.
Ami még csodálatosabb, az az, hogy a családomban is a rendet látom, ami nagyon fontos és alapvető nekem. Anya végre talált egy új munkahelyet, ahol emberi és anyagi értelemben is azt a megbecsülést kapja, ami a senki máséhoz nem fogható szakmai profizmusát megilleti. Nagyobb öcsém a felvételi előtt áll. A kisebb meg az élet nagy kérdései előtt. És ezúttal hála az égnek velük is elég és (reményeim szerint) eléggé hatékony időt tudtam eltölteni.
Mit is mondhatnék még? Ma lett új gyógyszerem a doki jóvoltából. Pénteken pedig remélhetőleg lesz egy rövidebb séróm a fodrászéból. Nem tudom eldönteni, hogy várom-e a szombat estét, minden pillanatban másképp gondolkodom erről a kérdésről, mert most sok minden jó itt is. És ez furcsa. Meg szokatlan.
Ja, és aki úgy hal meg, hogy nem nézi meg a bejegyzés nevével teljesen megegyező című filmet, az nem tudja, mit hagy ki az életéből!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése