Közjáték

Egy kis előzetes mindabból, ami hamarosan következik...

Viktor naplójából

***

Egészen valószínűtlen volt, hogy biztonságérzetet nyújtott Attila jelenléte. Az, hogy ott volt nekem. Pontosabban szólva, hogy ott lehettünk kölcsönösen egymásnak. Korábban nem hittem volna, hogy ilyesmit érezhetek egy olyan ember iránt, aki egyre furábban és furábban viselkedik az utóbbi időben, mégis, aznap éjjel gazdagnak éreztem magam, jóllehet a három barátom közül már csupán csak egyet tudhattam viszonylagos biztonságban - s arról most nem beszélek, hogy mennyire erős ez a viszonylagosság, ha figyelembe vesszük, hogy az ő úgynevezett biztonsága az én személyemet jelenti. 
Az elmúlt napok viszonylag nyugodtan teltek, mármint ahhoz képest, amit Attila produkálni tudott. Elmúltak a dühkitörések, a hisztériák, a falkaparások és a megmagyarázhatatlan felüvöltések az éjszaka közepén. Akkor is nyugodtan, mozdulatlanul ült a kanapén, szemben velem, aki egy háromlábú széken rostokoltam és azt figyeltem, hogyan tűnik el a kezében meglehetősen bizonytalanul álló bögre felől a gőzölgés.
- Ki fog hűlni a teád - próbáltam kapcsolatot teremteni vele, de ez már túlságosan merész vállalkozás volt.
Semmit nem reagált. Bárcsak megtaláltam volna a legjobb módját, hogy beszélgessünk egy kicsit. 
- Elkezdődött - mondta néhány perc csend után teljesen váratlanul, nem nekem, inkább magának, bele a levegőbe, de olyan komolysággal és átéltséggel, mintha egy nem látható harmadik személy is jelen lenne a szobában. Már a gondolattól libabőrös lettem.
- Parancsolsz? - tettem fel az értetlenkedő kérdést.
Szigorúan nézett rám.
- Hát nem érted? Őt is utolérte az éjszaka. Már éjfélre jár - szegezte tekintetét hirtelen a fejem felett kattogó öreg órára. - Laci nem fog hazajönni. A fekete varázslat... Őt is megszólította az éj, most pedig te...
- Elég! - csattantam fel dühödten, mert pontosan tudtam, mit akar mondani, és nem kértem a további sületlenségeiből. - Attila, ezt azonnal fejezd be! Miért nem beszélhetünk mi már normálisan egymással? Mint régen, mielőtt idejöttünk. Miért, miért, miért nem? - hangoskodtam, s észre sem vettem, hogy ugyanúgy viselkedem, mint ő akkor, amikor megkért, hogy kötözzem oda az ágyához és soha ne engedjem, hogy többet visszamenjen... oda. 
Az arcáról minden földi érzés eltűnt abban a pillanatban. Erre a reakcióra számítottam a legkevésbé. Akkor még nem tudtam, de azóta megértettem, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, ő pedig végképp lemondott róla, hogy valaha tudhatom, valaha megérthetem mindazt, amit üzenni szeretne, mindazt, amit én csupán egy logikátlan, kérdőjelekkel telített fantáziavilágnak gondolok, mert nem vagyok elég erős hozzá, hogy belássam: nem az.
Nem volt semmi értelme annak, hogy tovább üljünk egymással szemben, kínos csöndben és még kínosabb várakozásban, helyette felálltam és a konyha felé vettem az irányt, hogy magamnak is töltsek egy kis forró italt - legalább addig sem kell azt a kiismerhetetlen, teljes mértékben megváltozott arcát bámulnom.
Mire visszatértem, kis híján elejtettem a bögrét a kezemből, annyira ledöbbentett a látvány. Utoljára akkor láttam ahhoz foghatót, mint amit Attila művelt a padlón, amikor rémesen bugyuta, '80-as évekbeli ördögűzős horrorfilmeket néztem. A valóságban a jelenet szó szerint vérfagyasztó volt. Attila a földön hempergett, és egyre gyorsuló köröket írt le a parkettán, miközben egyre hangosabban és egyre elviselhetetlenebbül üvöltött. 
- Crztt... - hörögte.
Óvatos, lassú léptekkel közelítettem felé.
- Hogy mondod? - hallottam a saját hangom remegését.
- Ceruzát! - üvöltötte a képembe. - Hozz rögtön ceruzát és papírt!
A pillanat emészthetetlenségében nem tudtam mást tenni, mint eleget tenni a kérésének. A szobámból hoztam gyorsan üres lapokat és egy grafitot, s mivel nem tudtam sokkal értelmesebb dolgot tenni, jobb híján elé vetettem, mint valami kutyának.
- Tessék, amit kértél.
Vicsorogva pillantott rám, mintha nem is ember lenne, a szemei pedig öltek, egyenesen öltek, a szó lehető legszorosabb értelmében. Normálisnak aligha nevezhető mozdulattal rántotta maga elé az egyik lapot, a ceruzát pedig görcsösen tartotta remegő kezében, s így kezdett el valami fekete, számomra értelmezhetetlen vonalat húzni, aminek a vége egy fekete csomóba torkollott, a csomó pedig egyre nagyobb és nagyobb lett, Attila eszeveszettül húzta az egymásra épülő köröket, mígnem a ceruza hegye felmondta a szolgálatot, s az ily módon működésképtelenné vált eszközt a sarokba hajította.
- Attila, mit jelentsen ez? - kérdeztem rémülten.
- Ott van - dobta elém a lapot, miközben lassan feltápászkodott és összekulcsolta a kezét a térdein. Már nem volt rémisztő. Sokkal inkább hasonlított egy kisgyerekre, aki saját maga is nagyon retteg valamitől. 
- Mármint Lacira gondolsz? De Attila, ezek csak kivehetetlen vonalak számokkal és egy nagy paca. Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Érted, amit beszélek?
- 200 méter balra, a sövényig, aztán másfél kilométer egyenesen, de busszal egyszerűbb és rövidebb, és a helyedben sietnék.
- Miket hordasz itt össze?
- Viktor - a hangja megint új volt, szinte már nyugodtnak is nevezhető, vagyis olyan, amilyennek nagyon régen hallottam utoljára. - Kérlek, hallgass meg! Tudom, hogy hülyeség, de azt hiszem, mióta elment, együtt élek vele. Érzem, amit érez, látom, amit lát.
- De...
- Nagyon rosszat sejtek. Valami hatalmas baj fogja őt érni, ha nem sietsz. Én képtelen vagyok veled tartani, de neked menned kell, mert ha nem mész, istenemre mondom... - hangja elcsuklott és zaklatott, rapszodikus sírásba váltott. Amikor közelebb léptem és vigasztalni próbáltam, hirtelen felszökkent és tőlem egyre távolodva, ridegen és komolyan folytatta, miközben farkasszemet nézett velem: - Indulj! Most azonnal! Érzem a mérhetetlen keserűséget és fájdalmat benne. Ha ma nem vigyáz rá valaki, ő nem fog tudni vigyázni magára. És a szíve, Viktor - zokogta. - Érzem, ahogy a szíve megszakad...