Azzal kezdődött, hogy szerintem nem kellett volna azt a vodkát meginnod, legalábbis üresen semmiképpen, bár én még naranccsal elkeverve is hánytam tőle, sőt már a szagától is. Valami ritka pocsék volt, nem is csoda, hogy folyton akciózzák a Fincsiben. De te hősködtél. Utána persze ittad keverve is. Végül te is elismerted, hogy szar. Aztán megdicsérted Őt, hogy jól néz ki, én meg már nem is mertem, pedig mégis én kavarok vele, vagy mi, na de mindegy. A hetedikre nem lifttel mentünk, mert folyton rossz, de a lépcső nem volt olyan nagy akadály. Amúgy még sosem indultam úgy bulizni, hogy vodka, narancslé meg negyed kiló rozskenyér van a táskámban, de nagyon vicces volt. Nem is tudom már, a tanulóban mit ittunk, valami töményet, de azért nem olyan töményet, mint a vodka. A srác utána még nagyon sokat nevetett rajtad éjszaka. Már az odaút is elég vicces volt, nem nyomtuk meg időben a gombot és gyalogolhattunk le egy elég hosszú megállót, vagyis akkor már inkább csak úgy dőltünk ide meg oda, és beleléptünk minden pocsolyába, még akkor is, ha nem ázott át a cipőnk, ami különben nagyon különös. Hirtelen megnőtt a létszám és jobb lett a hangulat, ahogy megérkeztünk, öt perc sem telt el, máris a privátban voltunk, hogy lepakoljuk a cuccainkat, jó fej ez a B., hiába, pedig nekem elsőnek nagyon ellenszenves volt és miatta nem is akartam menni, de ezt mondtam már neked, nem? Egész jó zenéket nyomtak ahhoz képest, amire számítottunk, meg jó volt a társaság, csak azokat a világító szmájlikat ne rajzolták volna mindenkire, engem idegesített. Aztán amikor az okostelefonunkért könyörögtél, egy kicsit te is idegesítettél, úgyhogy inkább visszatettem a dobozos sört a kezedbe, amit előtte én vettem, aztán kiragadtam, mert tényleg nem kellett volna többet innod, de úgy voltam bele, inkább igyál, csak tűnjenek el belőled az utolsó pillanatok is, amikor elvágyódsz és álomvilágba kergeted magad. Beszéltél egy lánnyal is meg a portással, utóbbival egészen hosszasan, a néni nevetett is, de amikor megkérdeztem, miről volt szó, te csak azt felelted, hogy fogalmad sincs. Vállalhatatlan voltál, de imádtalak. Bár szegény csajt keményen ostromoltad, de mindig is tudtam, hogy nagyon cuki, aznap este pedig igazán bebizonyította, hogy milyen aranyos lány, én még életemben nem láttam, hogy valaki ennyire tűrné, de lehet, hogy ő is túl sokat ivott. Vagy még az is lehet, hogy élvezte? Az üveg borodat néha elvették, nehogy már csak te igyál, aztán megegyeztünk, hogy a világ legkedvesebb, legaranyosabb, legmosolygósabb részeg embere vagy, de valahogy úgy éreztem, én vigyázni szeretnék rád. A hazaút volt a csúcs, csak úgy borultunk jobbra-balra, bár olyan részeg, mint te, messze nem volt senki. Még arra sem emlékeztél, hogy szegényt megpofozta, pedig ott beszélgettünk és a szemünk láttára tette meg, amikor az a hülye odanyúlt, de persze te akkor is csak a volt nődet kerested, aki nem jött. Előtte és utána is hálás voltál nekem, de abban a pillanatban annyira gyűlöltél, hogy szinte fájt. De mind tudjuk, hogy a szeretet az nem valami rózsaszín izé, ami non-stop egy irányba folyik és illatozik. Utána hazaértünk és nem értem, hogy kötöttél ki velünk a konyhában, mi főztünk, és még jó, hogy nem vagyunk gonoszak, mert csirke volt, amit szerintem simán megettél volna, mint a múltkor véletlenül azt a sonkás-gombás pizzát, amiről persze azt hitted, hogy vega. Istenem, ember... Mondtam, hogy mindjárt alszol, te meg csak felemelted a fejed az asztalról és irtó bájosan közölted, hogy nem, te nem fogsz, majd visszazuhantál. Egy kicsit az asztalra, egy kicsit önmagadba, szinte láttam. Még a kabátodat is én vettem, vagyis inkább szaggattam le rólad. Aztán elvittelek aludni, te mindenképpen az én ágyamat akartad, míg végül megtaláltad a sajátodat, ami mellé a világ összes abban a pillanatban összegyűjthető vizét letettem. A másnap életünk egy újabb vicces, talán legviccesebb napja volt.
...
Azt hiszem, Angyalföldről kiköltöztek az angyalok. És azt hiszem, Angyalföld nagyon, nagyon messze van még... De amíg vagy és létezel, addig ez nem is fontos annyira. Hihetetlen, ami történik velünk. Hihetetlen ez a barátság. Amikor néhány hónapok alatt annyi mindent átélsz valakivel a teljes megszervezetlenség jegyében, mint másokkal évek alatt, szigorúan tervezve sem, az talán jelent valamit, és azt nem lehet holmi kényszerre meg muszájra fogni. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen barátom van, mint Te! Jóllehet, ezt nem olvasod, de pontosan tudom, milyen vacogni egy villamosmegállóban vagy ücsörögni egészen döbbenetes helyeken, mondjuk a Gellérthegyre felvivő hideg lépcsőkön, és várni, hogy ott legyen, holott nem beszéltetek erről semmit, de olyan jó néha a csodára várni.
Elcsépelt, meggondolatlan szavakkal élünk olykor, de én tőled tényleg megkérdezném, hogy segíthetek-e elásni. Talán azt hiszed, semmit nem tettél még le az asztalra, ami ezt megindokolná, holott már mindent letettél. Szeretet, elfogadást és egy kis megértést adtál, meg rengeteg hasonlóságot és különbséget, szóval mindent, amire mindannyiunknak szüksége van. Bárcsak én is ennyit tudnék adni másoknak.
Ja, a bejegyzés címe akár az is lehetne amúgy, hogy Nyílt levél, de ez a mostani azért jó, mert csak mi tudjuk, mit jelent. (;
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése