Nincs mese. Spanyolország színe a vörös. Ahogy a miénk is, jóllehet idegenkedsz ettől a színtől és minden árnyalatától, mert kellemetlen képzetek társulnak mellé a fejedben. Vörösek az álmaink, a vágyaink, vörösek az éjszakáink és az útjaink. És vörös a vérünk. Vénák vagyunk és vénákban áramlunk.
Mi vagyunk azok, akik elszédülnek a felhőkarcolók magasságától. Akik feszült, néma mozdulatlanságban szívják be az alkonyat látszólagos nyugalmát, amiről valójában mind tudjuk, hogy nem más, mint vihar előtti csend. Akiket megigéz a hold. Akiket senki sem lát és senki sem érez. Akik örökké vándorolnak és nincs megállásuk. Akik megtöltik a néptelen utcákat. Akik nem félnek a külvárosi sikátorok füstjétől, mert megjártak ezerszer nagyobb poklokat is. Akiket elcsábít a száguldás és a fények. Akiknek az arcképe néha visszatükröződik esős estéken egy-egy pocsolyában. Akik a sárgán villogó jelzőlámpák fényében részegednek meg. Akik a négysávos, üres utakon kószálnak és őrzik a város lakóinak álmát. Akiktől megrémül az arra tévedt kóbor macska. De mindenekelőtt leginkább azok vagyunk, akik megvívjuk a magunk háborúit. Jóllehet minden harcunkba belepusztulhatunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése