Far away from here

...ezt a feketét idecsalogatom a sötétbe...

Nehéz most valahogy belekezdeni ebbe.
Hiába szőke a paróka.
Nem vagyok sem ördög, sem angyal.
2008 tele.
 2014 tele. 
Világnyi távolság.
Vajon merre jársz most és mit csinálsz?
Miért nem teljesülnek az álmaink?
Olyan messze vagy, igen, földrajzilag is.
Emlékszel még?
Nem, ez nem egy vers.
Még mindig nem tudok verset írni.
Csak lehetetlen, hogy két mondat egymás mellett legyen.
Mint te meg én a takaró alatt.
Néhány napja más se jár a fejemben.
Tudom, ezek bűnös gondolatok.
Ez a sok-sok függés meg kötelék.
És ez az álomvilág.
Te is az utcán laksz.
És én is ott élek.
Bár téged még a munkahelyed is odaköt.
A céltalanság gyönyörű.
Te is tudod.
Én már nem tudom.
Soha nem akartam még ennyire veled lenni, akkor sem, amikor a legközelebb voltam. 
Érthetetlen őrület.
Fittség.
Boldogság.
Vágyakozás.
Minden megtanulható, ami idegen.
Nem is egy, hanem rögtön három helyen otthont találni.
Nem kombinálni.
Csöndben létezni.
Szenvedni.
Egy közös borozásra gondolni, ami lehet, hogy tényleg eljön hamarosan.
És valamire, ami valószínűleg soha már.
Mert ott és akkor.
Meg itt és most.
És megint a világok...
Mi van most benned?
És mi ez az egész bennem?
Nem szabad, nekem nem szabad.
Nekünk lehet?
Az éjszakáim királynője maradsz örökre, jóllehet nem tudod. 
Én tudom, hogy még mindig vársz annál a vaskapunál a homályban...
Ez sokat ér.
Emlékszem a dalodra:

Nem fedjük fel többé titkainkat

Igen, vannak ezek a dalok, ezek a nagyon jó zenék, amikről úgy érzed, hogy csakis ott és csakis akkor lehet meghallgatnod őket, hogy igazán hassanak, márpedig te nagyon vágysz rá, hogy kíméletlen hatással legyenek rád, hiszen szükséged van rájuk, mert olyan jók, olyan szépek. Csak hát velük nem megy az írás, azt hitted, hogy igen, de nem, mégsem, ezért ismét lemondasz a szép szavakról és annak illúziójáról, hogy végre kifejezheted magad úgy, ahogy igazán szeretnéd. De helyette legalább igazán remek dallamok szólnak a háttérben. Ez is valami.

Törött tükör

Azzal kezdődött, hogy szerintem nem kellett volna azt a vodkát meginnod, legalábbis üresen semmiképpen, bár én még naranccsal elkeverve is hánytam tőle, sőt már a szagától is. Valami ritka pocsék volt, nem is csoda, hogy folyton akciózzák a Fincsiben. De te hősködtél. Utána persze ittad keverve is. Végül te is elismerted, hogy szar. Aztán megdicsérted Őt, hogy jól néz ki, én meg már nem is mertem, pedig mégis én kavarok vele, vagy mi, na de mindegy. A hetedikre nem lifttel mentünk, mert folyton rossz, de a lépcső nem volt olyan nagy akadály. Amúgy még sosem indultam úgy bulizni, hogy vodka, narancslé meg negyed kiló rozskenyér van a táskámban, de nagyon vicces volt. Nem is tudom már, a tanulóban mit ittunk, valami töményet, de azért nem olyan töményet, mint a vodka. A srác utána még nagyon sokat nevetett rajtad éjszaka. Már az odaút is elég vicces volt, nem nyomtuk meg időben a gombot és gyalogolhattunk le egy elég hosszú megállót, vagyis akkor már inkább csak úgy dőltünk ide meg oda, és beleléptünk minden pocsolyába, még akkor is, ha nem ázott át a cipőnk, ami különben nagyon különös. Hirtelen megnőtt a létszám és jobb lett a hangulat, ahogy megérkeztünk, öt perc sem telt el, máris a privátban voltunk, hogy lepakoljuk a cuccainkat, jó fej ez a B., hiába, pedig nekem elsőnek nagyon ellenszenves volt és miatta nem is akartam menni, de ezt mondtam már neked, nem? Egész jó zenéket nyomtak ahhoz képest, amire számítottunk, meg jó volt a társaság, csak azokat a világító szmájlikat ne rajzolták volna mindenkire, engem idegesített. Aztán amikor az okostelefonunkért könyörögtél, egy kicsit te is idegesítettél, úgyhogy inkább visszatettem a dobozos sört a kezedbe, amit előtte én vettem, aztán kiragadtam, mert tényleg nem kellett volna többet innod, de úgy voltam bele, inkább igyál, csak tűnjenek el belőled az utolsó pillanatok is, amikor elvágyódsz és álomvilágba kergeted magad. Beszéltél egy lánnyal is meg a portással, utóbbival egészen hosszasan, a néni nevetett is, de amikor megkérdeztem, miről volt szó, te csak azt felelted, hogy fogalmad sincs. Vállalhatatlan voltál, de imádtalak. Bár szegény csajt keményen ostromoltad, de mindig is tudtam, hogy nagyon cuki, aznap este pedig igazán bebizonyította, hogy milyen aranyos lány, én még életemben nem láttam, hogy valaki ennyire tűrné, de lehet, hogy ő is túl sokat ivott. Vagy még az is lehet, hogy élvezte? Az üveg borodat néha elvették, nehogy már csak te igyál, aztán megegyeztünk, hogy a világ legkedvesebb, legaranyosabb, legmosolygósabb részeg embere vagy, de valahogy úgy éreztem, én vigyázni szeretnék rád. A hazaút volt a csúcs, csak úgy borultunk jobbra-balra, bár olyan részeg, mint te, messze nem volt senki. Még arra sem emlékeztél, hogy szegényt megpofozta, pedig ott beszélgettünk és a szemünk láttára tette meg, amikor az a hülye odanyúlt, de persze te akkor is csak a volt nődet kerested, aki nem jött. Előtte és utána is hálás voltál nekem, de abban a pillanatban annyira gyűlöltél, hogy szinte fájt. De mind tudjuk, hogy a szeretet az nem valami rózsaszín izé, ami non-stop egy irányba folyik és illatozik. Utána hazaértünk és nem értem, hogy kötöttél ki velünk a konyhában, mi főztünk, és még jó, hogy nem vagyunk gonoszak, mert csirke volt, amit szerintem simán megettél volna, mint a múltkor véletlenül azt a sonkás-gombás pizzát, amiről persze azt hitted, hogy vega. Istenem, ember... Mondtam, hogy mindjárt alszol, te meg csak felemelted a fejed az asztalról és irtó bájosan közölted, hogy nem, te nem fogsz, majd visszazuhantál. Egy kicsit az asztalra, egy kicsit önmagadba, szinte láttam. Még a kabátodat is én vettem, vagyis inkább szaggattam le rólad. Aztán elvittelek aludni, te mindenképpen az én ágyamat akartad, míg végül megtaláltad a sajátodat, ami mellé a világ összes abban a pillanatban összegyűjthető vizét letettem. A másnap életünk egy újabb vicces, talán legviccesebb napja volt.

...

Azt hiszem, Angyalföldről kiköltöztek az angyalok. És azt hiszem, Angyalföld nagyon, nagyon messze van még... De amíg vagy és létezel, addig ez nem is fontos annyira. Hihetetlen, ami történik velünk. Hihetetlen ez a barátság. Amikor néhány hónapok alatt annyi mindent átélsz valakivel a teljes megszervezetlenség jegyében, mint másokkal évek alatt, szigorúan tervezve sem, az talán jelent valamit, és azt nem lehet holmi kényszerre meg muszájra fogni. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen barátom van, mint Te! Jóllehet, ezt nem olvasod, de pontosan tudom, milyen vacogni egy villamosmegállóban vagy ücsörögni egészen döbbenetes helyeken, mondjuk a Gellérthegyre felvivő hideg lépcsőkön, és várni, hogy ott legyen, holott nem beszéltetek erről semmit, de olyan jó néha a csodára várni.
Elcsépelt, meggondolatlan szavakkal élünk olykor, de én tőled tényleg megkérdezném, hogy segíthetek-e elásni. Talán azt hiszed, semmit nem tettél még le az asztalra, ami ezt megindokolná, holott már mindent letettél. Szeretet, elfogadást és egy kis megértést adtál, meg rengeteg hasonlóságot és különbséget, szóval mindent, amire mindannyiunknak szüksége van. Bárcsak én is ennyit tudnék adni másoknak.

Ja, a bejegyzés címe akár az is lehetne amúgy, hogy Nyílt levél, de ez a mostani azért jó, mert csak mi tudjuk, mit jelent. (;

Várakozás

Egyszerre foglalkozom Beckett Godot-ra várva című regényével és Goethe A kedves közelléte című költeményével, közben pedig rá kell döbbennem, hogy az egyik kedvenc létállapotom a várakozás. Várni valamire, s leginkább valakire annyiféleképpen és annyiféle helyen lehet, ráadásul annyi minden van egy-egy ilyen helyzetben. És mégis... Valahogy minden várakozásban vágyakozás is van, meg egyfajta sajátos, máshoz nem mérhető misztikusság, ahogy a magány szinte már nem is magány, mert mintha a bennünk feltörekvő izgalom testet öltene és életre kelne.
Olyan jó lenne tudni szépen írni és kifejezni magamat igazán...
Akkor még azt is elmesélném részletesen, hogy ezen a héten mennyiféleképpen vártam és mennyiféle emberre...
De így csak ennyit tudok mondani.

Laci

---

A narancs gerezdjeire hullott, ő pedig ott állt az asztal mellett, benne egy olyan körben, amire nagyon nem vágyott. Most már nincs menekülés. 

- Egészségünkre! - mondta a főkolompos.

Ismét egy olyan nap, amikor nem tud eleget tenni a fogadalmának. Megint menekül. És nem old meg semmit. Így megy ez...

Az ital tömény volt, erős, csak úgy égette a torkát. A többiek hamarabb lehúzták és már nyúltak a narancssárga gyümölcs felé, de ő képtelen volt egy centit is elmozdulni. Borzasztó hányinger tört rá, és úgy érezte, ezúttal nem az italtól, hanem a saját gyengeségétől háborog a gyomra.

---

Összefolytak a hangok a levegőben, alig volt eszméleténél. Nagyjából felfogta, hogy aggódó emberek veszik körül és a nevét kántálják, aztán meg ostoba módon kérdéseket tesznek fel arról, hogy hallja-e őket és jól van-e, mintha nem lenne tökéletesen nyilvánvaló, hogy képtelen a reagálásra. A személyeket azonban nem tudta beazonosítani, csupán sejtései voltak. Az utca köve hideg volt, felcsúszott pólójának hála ráadásul pont a bőrét érte a kellemetlen érzés. Mégis lehetetlennek tűnt, hogy felálljon, vagy akár csak odébb guruljon egy kicsit. Körülötte szanaszét köpetek, üvegek, hányásmaradékok hevertek, közülük néhánynak ő volt a gazdája. Abban a pillanatban szívesebben meghalt volna, minthogy bármi mást kezdjen magával és az életével.

---

A másnap rettenetes volt, sokkal pokolibb, mint a sok-sok korábbi. Gyorsan kirohant a vécébe és húsz percig bent volt, de ez aligha jelentett végleges megoldást a nap további részére. Még néhányszor kifutott, egyszer el sem jutott a kagylóig, csupán a csapig. Nem tudta eldönteni, hogy a feje fáj-e jobban vagy a hasa. Egy múltbéli éjszaka jutott eszébe meg egy beszélgetés, ahol teljes őszinteségével és minden fájdalmával ecsetelte valaki nagyon fontosnak, hogy szíve szerint azért lenne minden nap részeg, vagy inná magát egyszer halálra, hogy soha többet ne kelljen a felkeléstől szenvednie. Utálta, hogy nem járt sikerrel ezúttal sem.

---

Viktor abbahagyta a kétségbeesett ordibálást és ajtópüfölést, majd egy határozott mozdulattal rárúgta az ajtót. A fürdőhelyiség steril fehérségét megtörte a piros vér. Viktor kis híján összeesett a látványtól. Ő pedig csak vagdosta magát a kezében levő nagyobb darab üveggel, lassan, mechanikusan, majd egyre gyorsabban és egyre magasabbról, s ahogy a fájdalom növekedett, úgy torzult és erősödött a torkából feltörő hang is. 

- Véget kell érnie - gondolta. - Véget kell érnie, itt és most. Ha meg akarja akadályozni, őt is megölöm. 

Röviden

Egyik este, nem is olyan rég, arra ébredtem, hogy soha többé nem leszek képes pólóban aludni. Fura, mert korábban mindig hatalmas igényem  volt rá, teljesen mindegy, mit csináltam előtte, vagy milyen évszak volt. Aztán hirtelen hideggé, forróvá, izzadttá változott a pólóm, pedig egyik sem volt, ráadásul fekete, zenekaros, szeretem. Vajon a félmeztelenül szunyálás a férfiasság egyik kritériuma? Vajon sok totál érthetetlen 180 fok vár még rám? Gyanítom.

Még intimebb, ha elmesélem, hogy szintén nem olyan régen két nagyon kedves emberrel támogattuk egymást végig a fél városon, az egyiküket régóta ismerem, a másikukat aznap este ismertem meg. Fura, hogy nem teljesen józanul milyen közel van az Árpád-hídtól a Béke tér. Bár egyébként is mindig nagyon izgalmas kitapasztalni, ahogy megváltozik a világ. (Laci, ne röhögj már ilyen szánakozóan!) Ha leírnám, hogy miközben ők dohányboltot kerestek, én meg benzinkutat, aztán pedig nagyon hosszasan egymást, az már nemcsak intim, hanem szinte obszcén is lenne, még szép magyar szavakkal kifejezve is.

Most pedig éppen szobacserét szervezek. Fura, hogy egy légtérben élek két olyan emberrel, akik ugyanazt élik át, ráadásul mindkét legfőbb ok kettővel lakik arrébb, éppen egymással szemben. Nem mondom nekik, hogy elmenekülnek (legalább egy szintet) a problémák elől ahelyett, hogy megoldanák őket, mert el sem tudom képzelni, milyen az, amikor idő sincs arra, hogy valaki hiányozzon, de azt hiszem, semmiképpen sem lehet jó.
Így megy ez, ember tervez, Isten végez. És nagyon sok aggodalommal tölt el, hogy egészen kicsiben láthatom, mennyire törékeny minden. Nem lesz hat év a tizediken, de ezt még tudom emészteni, sőt, azt hiszem, egészen pozitív dolgokra ösztönöz a tényállás.

Az első hét gondolatjelei

- teljesen spontán összehozni egy olyan közös utazást, amit soha nem sikerült akkor, amikor nagyon aprólékosan, nagyon görcsösen akartuk mindketten
- megszakadni a sok csomagtól, majd megkönnyebbülni a monstrum látványától, ami az otthon
- újratalálkozásokban bővelkedni, hajnalig mesélni és meséket hallgatni
- keveset aludni, mégis kipihenten ébredni
- ismerkedni új tanárokkal, új tárgyakkal, új helyzetekkel
- gyönyörködni a kilátásban
- rekordot dönteni (12 órát aludni a koliban!!!)
- várni és vágyakozni
- többször részegnek lenni, mint józannak (és nem feltétlenül hagyományos értelemben)
- hajnali háromkor egy random pontján egy random folyosónak leülni egy random ember mellé, közösen pálinkázni (pedig nem is szeretjük a pálinkát)
- az utolsó éjszakaival Ferihegyre utazni
- hatalmasakat bulizni
- 32 órán keresztül talpon lenni
- folyamatos ihletettségben úszni
- szomorkodni, amiért megint nincs idő, és örülni, amiért ismét van
- végre letudni a nagy bevásárlást
- tanulási stratégiákat gyártani
- hadi stratégiákat gyártani
- megbeszélni a fiúkkal a játékszabályokat (mármint mindegyikkel mindegyiket)
- nevetni magunkon, hogy soha, de soha nem tanulunk a hibáinkból
- megfigyelni, hogy mostanság valahogy mintha minden ugyanarról szólna

- leginkább nagyon határtalanul boldognak lenni

"Éreztél már olyat, hogy valaki rólad írt verset?"

Csabai Máté verse.

 SZÍVEM CSÖNDES CSÖND
kabátomat úgy aggatták rám
kötélből gúzsból adtak sálat
elrepült elrepült a mátkám
elrongyolt a mindig-használat
tűzből vízbe estem
megpihennék pihennék az esten

milyen zene szól most bennem
ázott gyékény szalma nem zizeg
ki most a csend halld énekem
szép ének ez de nem mindenkinek
körhinta a lelkem
forog még félholtra verten

rabságomat más rabok szabták
hullanak ők is tiszavirág isten
létrám gyenge hasadva hasadt ág
ajtóm szürke lógok a kilincsen
ördög az én uram
haja lobog ha mezőkön rohan

kabátomat emberek adták
nadrágom szűk bokámat veri
cipőm nincsen elhagytam lásd
de az ingem még fehér és isteni
szívem csöndes csönd
nem köti sem ég sem föld

Két pillanat

Az egyik...

"- A hegy orma fenyegetően néz le ránk.
- Lassul a szíved...
- De dobog."

A másik...

"- Mi már sosem aludhatunk, igaz? Örökké álmatlan és nyugtalan éjjelek várnak ránk. Ugye jól gondolom?
- Pontosan így van. És csak őszintén remélhetem, hogy az egyiken meglátod majd a gyönyörűségét mindennek."

Közjáték

Egy kis előzetes mindabból, ami hamarosan következik...

Viktor naplójából

***

Egészen valószínűtlen volt, hogy biztonságérzetet nyújtott Attila jelenléte. Az, hogy ott volt nekem. Pontosabban szólva, hogy ott lehettünk kölcsönösen egymásnak. Korábban nem hittem volna, hogy ilyesmit érezhetek egy olyan ember iránt, aki egyre furábban és furábban viselkedik az utóbbi időben, mégis, aznap éjjel gazdagnak éreztem magam, jóllehet a három barátom közül már csupán csak egyet tudhattam viszonylagos biztonságban - s arról most nem beszélek, hogy mennyire erős ez a viszonylagosság, ha figyelembe vesszük, hogy az ő úgynevezett biztonsága az én személyemet jelenti. 
Az elmúlt napok viszonylag nyugodtan teltek, mármint ahhoz képest, amit Attila produkálni tudott. Elmúltak a dühkitörések, a hisztériák, a falkaparások és a megmagyarázhatatlan felüvöltések az éjszaka közepén. Akkor is nyugodtan, mozdulatlanul ült a kanapén, szemben velem, aki egy háromlábú széken rostokoltam és azt figyeltem, hogyan tűnik el a kezében meglehetősen bizonytalanul álló bögre felől a gőzölgés.
- Ki fog hűlni a teád - próbáltam kapcsolatot teremteni vele, de ez már túlságosan merész vállalkozás volt.
Semmit nem reagált. Bárcsak megtaláltam volna a legjobb módját, hogy beszélgessünk egy kicsit. 
- Elkezdődött - mondta néhány perc csend után teljesen váratlanul, nem nekem, inkább magának, bele a levegőbe, de olyan komolysággal és átéltséggel, mintha egy nem látható harmadik személy is jelen lenne a szobában. Már a gondolattól libabőrös lettem.
- Parancsolsz? - tettem fel az értetlenkedő kérdést.
Szigorúan nézett rám.
- Hát nem érted? Őt is utolérte az éjszaka. Már éjfélre jár - szegezte tekintetét hirtelen a fejem felett kattogó öreg órára. - Laci nem fog hazajönni. A fekete varázslat... Őt is megszólította az éj, most pedig te...
- Elég! - csattantam fel dühödten, mert pontosan tudtam, mit akar mondani, és nem kértem a további sületlenségeiből. - Attila, ezt azonnal fejezd be! Miért nem beszélhetünk mi már normálisan egymással? Mint régen, mielőtt idejöttünk. Miért, miért, miért nem? - hangoskodtam, s észre sem vettem, hogy ugyanúgy viselkedem, mint ő akkor, amikor megkért, hogy kötözzem oda az ágyához és soha ne engedjem, hogy többet visszamenjen... oda. 
Az arcáról minden földi érzés eltűnt abban a pillanatban. Erre a reakcióra számítottam a legkevésbé. Akkor még nem tudtam, de azóta megértettem, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, ő pedig végképp lemondott róla, hogy valaha tudhatom, valaha megérthetem mindazt, amit üzenni szeretne, mindazt, amit én csupán egy logikátlan, kérdőjelekkel telített fantáziavilágnak gondolok, mert nem vagyok elég erős hozzá, hogy belássam: nem az.
Nem volt semmi értelme annak, hogy tovább üljünk egymással szemben, kínos csöndben és még kínosabb várakozásban, helyette felálltam és a konyha felé vettem az irányt, hogy magamnak is töltsek egy kis forró italt - legalább addig sem kell azt a kiismerhetetlen, teljes mértékben megváltozott arcát bámulnom.
Mire visszatértem, kis híján elejtettem a bögrét a kezemből, annyira ledöbbentett a látvány. Utoljára akkor láttam ahhoz foghatót, mint amit Attila művelt a padlón, amikor rémesen bugyuta, '80-as évekbeli ördögűzős horrorfilmeket néztem. A valóságban a jelenet szó szerint vérfagyasztó volt. Attila a földön hempergett, és egyre gyorsuló köröket írt le a parkettán, miközben egyre hangosabban és egyre elviselhetetlenebbül üvöltött. 
- Crztt... - hörögte.
Óvatos, lassú léptekkel közelítettem felé.
- Hogy mondod? - hallottam a saját hangom remegését.
- Ceruzát! - üvöltötte a képembe. - Hozz rögtön ceruzát és papírt!
A pillanat emészthetetlenségében nem tudtam mást tenni, mint eleget tenni a kérésének. A szobámból hoztam gyorsan üres lapokat és egy grafitot, s mivel nem tudtam sokkal értelmesebb dolgot tenni, jobb híján elé vetettem, mint valami kutyának.
- Tessék, amit kértél.
Vicsorogva pillantott rám, mintha nem is ember lenne, a szemei pedig öltek, egyenesen öltek, a szó lehető legszorosabb értelmében. Normálisnak aligha nevezhető mozdulattal rántotta maga elé az egyik lapot, a ceruzát pedig görcsösen tartotta remegő kezében, s így kezdett el valami fekete, számomra értelmezhetetlen vonalat húzni, aminek a vége egy fekete csomóba torkollott, a csomó pedig egyre nagyobb és nagyobb lett, Attila eszeveszettül húzta az egymásra épülő köröket, mígnem a ceruza hegye felmondta a szolgálatot, s az ily módon működésképtelenné vált eszközt a sarokba hajította.
- Attila, mit jelentsen ez? - kérdeztem rémülten.
- Ott van - dobta elém a lapot, miközben lassan feltápászkodott és összekulcsolta a kezét a térdein. Már nem volt rémisztő. Sokkal inkább hasonlított egy kisgyerekre, aki saját maga is nagyon retteg valamitől. 
- Mármint Lacira gondolsz? De Attila, ezek csak kivehetetlen vonalak számokkal és egy nagy paca. Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Érted, amit beszélek?
- 200 méter balra, a sövényig, aztán másfél kilométer egyenesen, de busszal egyszerűbb és rövidebb, és a helyedben sietnék.
- Miket hordasz itt össze?
- Viktor - a hangja megint új volt, szinte már nyugodtnak is nevezhető, vagyis olyan, amilyennek nagyon régen hallottam utoljára. - Kérlek, hallgass meg! Tudom, hogy hülyeség, de azt hiszem, mióta elment, együtt élek vele. Érzem, amit érez, látom, amit lát.
- De...
- Nagyon rosszat sejtek. Valami hatalmas baj fogja őt érni, ha nem sietsz. Én képtelen vagyok veled tartani, de neked menned kell, mert ha nem mész, istenemre mondom... - hangja elcsuklott és zaklatott, rapszodikus sírásba váltott. Amikor közelebb léptem és vigasztalni próbáltam, hirtelen felszökkent és tőlem egyre távolodva, ridegen és komolyan folytatta, miközben farkasszemet nézett velem: - Indulj! Most azonnal! Érzem a mérhetetlen keserűséget és fájdalmat benne. Ha ma nem vigyáz rá valaki, ő nem fog tudni vigyázni magára. És a szíve, Viktor - zokogta. - Érzem, ahogy a szíve megszakad...

Most jó

Azt hiszem, semmilyen tekintetben nem lehet okom panaszra. Kezdek helyrerázódni, ami így, a második félév kezdete előtt néhány nappal kifejezetten jól jön ahhoz is, hogy úgy tudjam csinálni a dolgaimat, ahogyan szeretném. Pont ma beszélgettem arról, hogy véleményem szerint nem vagyok görcsösen maximalista, de ha már valamit csinálok, akkor azt vagy csináljam a lehető legjobban, vagy inkább ne csináljam sehogy, mert az adott területek nem érdemlik meg és nagyon szükségük van elmélyült, önmagukat odaadó emberekre. Kicsit problémásabb, hogy a kapcsolataimmal is ugyanígy állok, pedig szerintem görcsösen megfelelni vágyó sem vagyok, de hogy a fenébe ne rágódnék néha azon, hogy tudnék-e többet, jobbat adni, amikor annyira, de annyira megérdemlik?
Na mindegy, megfogadtam, hogy ez most egy boldog poszt lesz.

Szóval sikerült regenerálódnom valamelyest, de azért néhány hatalmas alvásra még igényt tartok. De ezek a pihenések legalább mintha már a tartalékolás funkcióját töltenék be, nem pedig a tűzoltásét. Iszonyú sok filmet néztem meg az utóbbi időben (azt hittem, a Taxidermia után már nem láthatok undorítóbb, felkavaróbb, pszichésen nagyobb sérüléseket okozó filmet, pedig igen: 28 nappal később. Soha ne nézzétek meg!!!), és iszonyú sokfélét, amiből, azt gondolom, tudtam épülni. De az itthon eltöltött időm nagy részét mégiscsak olvasással töltöttem. Vagy zenehallgatással. Nem tudok elégszer rádöbbenni, mennyire csodás dolog a művészet. 
De a rácsodálkozás egészen egyszerű színterein is megnyilvánult az életemnek. Például itt van a reggeli kérdése. Semmi baj a hagyományos koleszos verziókkal, mint a keksz, müzli vagy béna szendvics, sőt, ezek nagyon is kellenek ahhoz, hogy igazán jelenteni tudjon valamit egy pirítós, egy rántotta, vagy a bundás kenyér. De ez itt nem gasztroblog. 
Mostanában örülök, hogy van erőm és aktivitásom ahhoz, hogy szépen lassan előjöjjek a takaró és a könyvhalmok alól és a jövőbe tekintve felkészüljek erre-arra, mindenféle különböző dologra. A pendrive már tartalmazza a második szemeszter tárgyairól nevet kapó mappákat, ami sok-sok érdekességgel lesz megtöltve reményeim szerint. Én közben szorgalmasan olvasgatom a folyamatosan beérkező üzeneteket, tematikákat, és magam is elég serényen írok leveleket mindenféle címre, ami pedig még jobb, hogy az esetek túlnyomó részében választ is kapok a problémáimra. A tárgyfelvétel most valahogy finoman szólva sem megy gördülékenyen, nagyon nehéz úgy összehozni a dolgokat, hogy jó legyen a tanár, az időpont, az órák napon és heten belüli aránya, de pénteken többet ne kelljen bemenni. És most tartok ott (igaz, ez vagy a negyvenedik variáció), hogy egészen pofás és tudtommal majdnem az egyetlen vagyok, aki mindenhová bejutni látszik (ja, aki nem jár törire, szerintem fogalma sincs, mit jelent egy órára BEKERÜLNI, hogy a teljesítés kérdéséről már ne is beszéljünk), és ennek igazán örülök. 
Ezenkívül alakulnak a programok is, terítéken van egy hatalmas közös és -nem akarok hazudni- ocsmány ivászat a kolis társasággal, tőlünk kettővel jobbra, ahol valahogy mindig ezerszer jobbra sikerülnek ezek a beszélgetős iszogatások, mint nálunk. Aztán belecsöppentem egy meglepetésbuli szervezésébe is, amit az egyik szülinapos szaktársunknak szánunk, és rémesen kedves meg izgalmas feladatnak bizonyul az egész. Közben pedig mást sem csinálok, mint igyekszem tartani a kapcsolatot azokkal, akik már nagyon hiányoznak. Pont ma mosolyogtam egy nagyot azon, hogy furcsa, de nagyon-nagyon sokan vannak. 
Ha végignézem a határidőnaplómat (igen, ilyenem is van már : D), az első hetet különböző bulikkal vagy egyéb közösségi rendezvényekkel látom teleírva, ami egyrészt megbocsátható, másrészt kicsit aggasztó. Néha félek, hogy Lacinak igaza van és nem veszem elég komolyan, hogy ő már megjárta a poklot, de utoljára szilveszterkor ittam és vizsgaidőszaktól függetlenül is porzik már a májam. Valószínűleg alkoholista vagyok vagy leszek. 
 Ami még csodálatosabb, az az, hogy a családomban is a rendet látom, ami nagyon fontos és alapvető nekem. Anya végre talált egy új munkahelyet, ahol emberi és anyagi értelemben is azt a megbecsülést kapja, ami a senki máséhoz nem fogható szakmai profizmusát megilleti. Nagyobb öcsém a felvételi előtt áll. A kisebb meg az élet nagy kérdései előtt. És ezúttal hála az égnek velük is elég és (reményeim szerint) eléggé hatékony időt tudtam eltölteni. 

Mit is mondhatnék még? Ma lett új gyógyszerem a doki jóvoltából. Pénteken pedig remélhetőleg lesz egy rövidebb séróm a fodrászéból. Nem tudom eldönteni, hogy várom-e a szombat estét, minden pillanatban másképp gondolkodom erről a kérdésről, mert most sok minden jó itt is. És ez furcsa. Meg szokatlan.

Ja, és aki úgy hal meg, hogy nem nézi meg a bejegyzés nevével teljesen megegyező című filmet, az nem tudja, mit hagy ki az életéből!

Darabok Dénesből

Folytatjuk ott, ahol a múltkor abbamaradt.
Ez most rövidebb, de nem a terjedelmen van a hangsúly.

***

*Furcsa fény. Gyermekkacagás. Tiszta ég. Boldog hangok, boldog színek ölelése. Kisebb-nagyobb buborékok úsznak a levegőben. Ez az álom annyira valószínűtlen, hogy szinte már nem is álmodhatná tovább. Mégis megteszi.

(...)

A homokozó saras, koszos, tele van felnőtt-szeméttel. Talán nem véletlen, hogy mindig ez érdekelte a játszótéren leginkább. Meg az a pár maszatos képű, fura kölyök, akiktől mindig tiltották, persze sikertelenül. És akiknek a társaságában élete első cigijét szívta el. Borzalmasnak találta. És érthetetlennek is. Mit szerethetnek ezen a nagyok? Hogy a kérdésre választ kapjon, újabb és újabb szálakat fogyasztott el, hol a suhancokkal, hol egyedül. Egy idő után inkább csak magában már, s miközben azon elmélkedett, hogy a szülei készletéből cigit lopni csak egy dolog, de ezerszer kényelmesebb, ha naponta csak egyet-kettőt kell, ráadásul azokat sem kell kicsempészni a házból, észre sem vette, hogy a dohányzás ugyanolyan hétköznapi rutinjává vált, mint a reggeli fogmosás.*

*Az idegösszeomlás talán már nincs is olyan messze... Mi is lehetne ennél szörnyűségesebb? A rózsadombi villájának puccos bútorai között áll, méregdrága öltönyben, háta mögött a legmárkásabb whiskykkel túlzsúfolt bárpulttal, jónéhány kivételesen kimunkált, s épp ezért kivételesen borsos árú tetoválással testének különböző pontjain, de az égvilágon semmit sem tud kezdeni a beteg anyjával, akinek megérzése szerint nemcsak a testével, hanem a pszichéjével is egyre súlyosabb gondjai vannak. Remegő kezekkel nyúlt a cigarettásdoboz felé, s csak sokadik próbálkozásra sikerült meggyújtania a kihúzott szálat.

- Pedig már másfél hete - futott át az agyán az időintervallum, amit nikotinmentesen töltött, de mindez teljesen lényegtelennek bizonyult.

Az első szálat vadul, néhány másodperc alatt szívta el, a következőket egyre lassabban, komótosabban. Kisebbfajta pánik tört rá, amikor a homályban tovább tapogatózva rádöbbent, hogy csupán egyetlenegy darab maradt, hiszen nem tudta elképzelni, hogyan vészelhetné át az éjszakát, ha egyszer nem volt még elég. 

Ingerülten megrázta a fejét, majd szigorúan maga elé fókuszált, s az apró, darabonként felizzó tűzre koncentrált, ami minimális fényt adott az őt körülvevő sötétségnek.*

*Bágyadtan meredt maga elé. Három barátjának szokványos, semmitmondó reggeli beszélgetéséből semmit nem érzékelt igazán. Émelygett a gyomra és mindenféle gondolat kavargott a fejében. Pocsékul érezte magát. 
- Dénes, minden rendben? - a kérdésre egy pillanatra felkapta a fejét, de nem volt képes azonosítani, kitől érkezett. Aztán mintha mi sem történt volna, újra az előtte heverő üres tányérra bámult.
- Milyen undorítóan, felkavaróan fehér ez az átkozott konyhaasztal. Túl steril... Túl steril. 
A kanalak egymáshoz koccanása, a bögrébe folyó tea hangja, a friss újság lapjainak gyűrődése mintha egyre erősödött és erősödött volna, mígnem elviselhetetlen, pokolian kínzó hangzavarrá álltak össze. Nem bírta tovább visszatartani. Aznap reggel hányt először, majd miután vége lett, fuldoklásszerű köhögés tört rá. Az összepiszkított asztalra köpött, kontroll és önmegtartóztatás nélkül, mintha már nem is emberi lény lenne. A bútor közepén éktelenkedő váladék olyan vörös volt, hogy attól újra hányni tudott volna. Nem is annyira nyál volt, sokkal inkább vér. Az ő vére.*

*Izzadtan, gyűrött takaró felett ébredt. 

- Rohadjatok meg, rohadjatok meg, rohadjatok meg! - kántálta hangosan, dühödten, miután elég erőt gyűjtött, hogy felüljön az ágyban. 

Mások többnyire embereknek szoktak efféle kívánságokat mondani, de ő a saját gondolataival volt elfoglalva. Viktor állandó okoskodása arról, hogy nem normális a napi négy doboz, meg arról, hogy súlyos egészségügyi gondjai lesznek... Komolyan, mintha az apja lenne és figyelembe se venné, hogy kettejük közül ő az idősebb, ő látott többet a világból. Meg az a szélhámos, ütődött öreg is. 

- Olyan fekete leszel belül, mint az éjszaka - nem tudta kiverni fejéből a krákogó, kísérteties hangot.
Még aznap éjjel összepakolt. Mire mindent elrendezett, hajnalodott. Lábujjhegyen osont ki a folyosóra.
- Ez hát a vége - gondolta. - Lopakodom.
Minden erejével arra összpontosított, hogy az újabb és újabb feltörni vágyó köhögésrohamokat visszatartsa. Már nincs sok hátra... Csupán néhány lépés.
Soha többet nem látta egyikük sem. Úgy vonult ki az életükből, mint egy idegen, vagy még inkább, mint egy tolvaj, aki igazán sosem tartozott közéjük.*

A látható alatt

 

Nincs mese. Spanyolország színe a vörös. Ahogy a miénk is, jóllehet idegenkedsz ettől a színtől és minden árnyalatától, mert kellemetlen képzetek társulnak mellé a fejedben. Vörösek az álmaink, a vágyaink, vörösek az éjszakáink és az útjaink. És vörös a vérünk. Vénák vagyunk és vénákban áramlunk. 

Mi vagyunk azok, akik elszédülnek a felhőkarcolók magasságától. Akik feszült, néma mozdulatlanságban szívják be az alkonyat látszólagos nyugalmát, amiről valójában mind tudjuk, hogy nem más, mint vihar előtti csend. Akiket megigéz a hold. Akiket senki sem lát és senki sem érez. Akik örökké vándorolnak és nincs megállásuk. Akik megtöltik a néptelen utcákat. Akik nem félnek a külvárosi sikátorok füstjétől, mert megjártak ezerszer nagyobb poklokat is. Akiket elcsábít a száguldás és a fények. Akiknek az arcképe néha visszatükröződik esős estéken egy-egy pocsolyában. Akik a sárgán villogó jelzőlámpák fényében részegednek meg. Akik a négysávos, üres utakon kószálnak és őrzik a város lakóinak álmát. Akiktől megrémül az arra tévedt kóbor macska. De mindenekelőtt leginkább azok vagyunk, akik megvívjuk a magunk háborúit. Jóllehet minden harcunkba belepusztulhatunk.

A csendélet a csenddé lett

Nagyon ritkán ihlet meg a tél. Bevallom, nem szeretem se a havat, se a hideget. Jó, decemberben, az első hóhulláskor még elmegy, bár akkor is szigorúan csak az ablakon túlról nézve a fehér pelyheket, lehetőség szerint valami forró itallal meg egy jó könyvvel a kezemben. Bepokrócozódva.
Viszont mostanában, ahogy folyton esik, nem tudom nem észrevenni. És hihetetlen, de még számomra is hordoz üzenetet a havazás. Vagy legalábbis én ezt így képzelem. Azt mondja: Emberek! Figyeljetek már rám is! És vegyetek kicsit észre! No nem tolakodóan kiabál, még csak nem is suttog, nincs semmi direktség, semmi felhívó jelleg abban, amit mond. Egyszerűen csak a puszta jelenlétével üzen. Amikor meghallgattam, én is éppen össze-vissza futkostam a szobában, nyakig benne voltam a gondolataimban meg egy csomó tervben, hogy mennyi mindent szeretnék csinálni a szünetben, miközben a fülemen lógott a mobilom, de már nem is tudom kivel, miről beszéltem... És aztán kinéztem az ablakon és felfigyeltem a pelyhekre. Aznap nem esett sűrűn és nagyon, épp csak szállingózott lassan a sok kicsi és finom darab a föld felé. Mintha megértettem volna valamit. Újra. Mert mindegy, hogy zöld vagy kék, nem számít, hogy milyen betűtípus, nem baj, ha két percet késik az a levél vagy szétesik a süti a sütőben. Ezek a dolgok mind halálosan lényegtelenek. Nem fontosak. Mert egészen más az, ami számít. Úgy igazán. Hajlamosak vagyunk messzire vágyódni, tökéletesen békés és harmonikus helyekre, ahol semmi másnak nincs zaja, csupán a csöndnek, és ahol a végtelen és határtalan nyugalom párnájára hajthatjuk a fejünket minden éjszaka. És mindeközben nem vesszük észre, hogy minden lehetőség ott van a kezünkben. Hogy a filmbeli mesés tájak nagyon is e világiak. Hogy a regénybéli érzések ott vannak bennünk is. Hogy ott csendesülünk el, ahol és amikor csak akarunk. Hogy mindig van hova menekülni a világ zajától, rohanásától.
A havazás mindezt nem ordítja bele a képünkbe... A havazás csak történik, évezredek óta rendületlenül... Az, hogy mit kezdünk benne, vagy az, hogy észrevesszük-e egyáltalán, már nem az ő dolga.