Az utazásról

  
Az egyik legtöbbet idézett kedvenc mottóm talán Márai Sándor örök érvényű gondolata: "Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben." Nem véletlenül. Utazni a világ egyik legjobb dolga. Nemcsak a világról, a másságról, az idegenségről való tanulásnak a leghatékonyabb, legélőbb formája, hanem önmagunk megismerésének is semmi máshoz nem hasonlítható módja. Pár éve még nem hittem volna, hogy a szülőhazámtól több ezer kilométerre fogom megtalálni önmagamat, vagy azt, hogy olyan időkben, mikor távol érzem saját magamat önmagamtól, majd egy távoli helyre vágyom vissza...
Amióta az eszemet tudom, utazásmániás vagyok. Ha van szenvedélyem, ami a sírig kísér, azt hiszem, ez az. Sosem felejtem el, amikor Ausztriában egy apácarokonunknál szálltunk meg, én pedig életemben először (s talán utoljára) egy zárdában aludtam. Ötéves lehettem. De bennem élnek Erdély gyönyörű, páratlan hegyei-völgyei, a köztük megbúvó apró temetőkkel, melyekben igazán szép lehet örök álmot aludni. Ugyanígy itt lüktet most minden bulgáriai éjszaka és hajnal, a bazársorokban való kóborgások, az éjjeli tánc a tengerparton, a fürdés a sós vízben, a béna kis szerelem első látásra egy bolgár lány iránt, pont mint egy csöpögős Nora Roberts-regényben. Emlékszem Horvátország sziklavidékeire, dombjaira és folyóira is, a kíméletlen hőségre és a kavicsos partra, ami miért is ne lett volna kavicsos, mikor direkt azért utaztunk le a térség legdélebbi pontjára, hogy homokon járhassunk? 
Minden út közül azonban vitathatatlanul a spanyolországi volt rám legnagyobb hatással. Amit ott és akkor megélhettem és megtapasztalhattam, szentül hiszem, mindenkinek kijár legalább egyszer a saját életében. Akkor is, ha ilyen nagy (vagy ennél sokkal nagyobb), és akkor is, ha csupán egészen pici út szükséges hozzá.

És ott vannak a belső utazásaink, azok a zarándoklatok, amik elvisznek egy olyan intim, annyira "magányos" helyre, amiről igazi kihívás szavakkal beszélni. De jó lenne, ha mindenkinek meglenne a saját maga menedéke. Hiszen én már régóta tudom: "Ha nem találod az utakat a külvilágban, jobban teszed, ha elkezded építeni az utakat befelé. Ezek az utak mélyebbre visznek, mint gondolnád. Nem is hiszed, mennyi világ létezik..." Vajon hol tartana a világunk, ha mindenki ráébredne, hogy mekkora védelmet biztosít a láthatatlan, ahová semmi és senki nem ér el?

Nehéz bármit is kívánni az új évre, mármint a megszokott sablonszövegeken túl. Mert tudom, hogy nincs semmi, aminek mindenki egyformán örülne abban az életszakaszban, ahol éppen tart.
De talán utazásokat, külső és belső vándorlásokat mindenkinek kívánhatok! És sok-sok szeretetet, mert mindannyian örökké éhesek vagyunk.

Ja, és legalább ennyire szép és jó verseket:


Fájnak, fojtanak, ölnek, élve hagyva
sebeznek fényképeid, Mari!
Dohányaranybarnára sárgult régi,
régesrégi fotográfiák…
Fényképek… távoli, római, ottani-akkori
szökőkutas terek, virágos lépcsők, sátoros piacok,
zsalugáteres sikátorok… Trasteverei utcadal:
villanella szól dús leányok után … az ősi, kerítő dalt
láthatatlan latin gitárok húrjai kísérik, el, talán a sírig…
Minden, ami történik, emlék máris?
Emlék, mellyel messzi-szép jövők elébe mennék…
Máriaságod fényét, szárnyalását s annyi jósoló jelét
meddig őrzik ifjúságunk immár időszéli fényképei?
Szépség, erő, lendület, mind legyőzhetetlennek
tetszett, mint a mediterrán égboltozat,
mint a latin tengerhorizontok - - -
Mindenre emlékezem! Egy-egy elvesző részletre,
akár a tűnt egészre… Emlékezetté változom!
Igen, 1969 augusztusának delelő, tűző sugarai
mind ott vannak fényképeiden!
És ott van minden út… de visszafelé mind járhatatlan…
Ott vannak a megtett és a soha meg-nem-tett utak,
igen, múlt időkben, mint az évek…
Fájnak, félelemre riasztanak régi,
római fényképeid!
A távlatos pálmafasorok, píneák, a sötét ciprusok…
Tudom, egy megnevezhetetlen, időtlen összegészben
létezik Róma városa közelében: Rómája szívünknek!
– – –
Romjaid Róma, egy új világ felé vezetnek,
amit élettel én már soha nem érek el…
De majd elérik, látják millió mások,
– ha nem is az én szememmel –
mindazt, amit én most búcsúmmal látok – – –

(Dobai Péter)

Utolsó napok III.

Járd meg a tüzet, mint a pillangó,

járd meg a születést-életet-halált,-

-magadét-másét-mindenkiét,-

kiragadtatsz belőle,

magadban viszed tovább a tüzet

fehéren, világítóan, ragyogóan, egyszerűen

innen, ettől már minden más is igaz, lényeges,

a többi már ettől fakad,

beszélhetsz, tehetsz, hallgathatsz,

mozdulatlan lehetsz.

... világ, otthon lettél, mindenkinek otthona, világa...

/Bolya István/

Utolsó napok II.

Weöres Sándor: Tíz lépcső   

Szórd szét kincseid, a gazdagság

legyél Te magad!

Nyűdd szét díszeit, a szépség legyél

Te magad!

Feled el mulatságaid, a vígság legyél

Te magad!

Égesd el könyveid, a bölcsesség

legyél Te magad!

Pazarold el izmaid – az erő legyél

Te magad!

Oltsd ki lángjaid, a szerelem legyél

Te magad!

Űzd el szánalmaid, a jóság legyél

Te magad!

Dúld fel a hiedelmeid, a hit legyél

Te magad!

Törd át gátjaid, a világ legyél

Te magad!

Vedd egybe életed-halálod, a teljesség

legyél Te magad.”

Utolsó napok I.

Az élet 7 szabálya :
1 ) Békélj meg a múltaddal, így az nem szúrhatja majd el a jövő ajándékait.
2 ) Az, amit mások gondolnak rólad, az ő dolguk. Nem a te problémád.
3 ) Az idő szinte mindent meggyógyít. Adj időt magadnak!
4 ) Ne hasonlítsd az életed másokéhoz és ne is ítélj el senkit! Ötleted sem lehet, miken mentek keresztül.
5 ) Ne agyalj túl sokat! Az a természetes, ha nem tudod mindenre a választ. Meg fogod kapni őket, amikor a legkevésbé számítanál rá és amikor eljön az ideje.
6 ) Senki sem irányíthatja a boldogságodat. Rajtad kívül.
7 ) Mosolyogj! Nem a Tied a világ összes problémája!

Valaki dübörög belül

Már megint.
Ez egy ilyen aktív év.
Megint egy részlet, amiről ugyanúgy azt hittem, hogy az örök titkok ládájába marad bezárva és soha nem kerül felszínre.
Megint van némi valóságalapja.
De többnyire azért mégis fikció.
Ha lesz újévi fogadalmam, hát ünnepélyesen megfogadom, hogy jövőre értelmesebb bejegyzéseket hozok...


*Néha igazságtalannak érzem ezt a játszmát, amit az élet űz velem. Ilyenkor kihúzom magam, a tükörbe nézek és büszkén, bátran belemondom a saját képembe: nem akarok sokat. 
Csak ülni a tengerparti homokban és elveszni a szemében Valakinek, miközben a kezét szorongatom. Nem szólunk egymáshoz, haját belefújja tökéletes arcába a szél, majd amikor megkérdezem, hogy így ülünk-e nyolcvanévesen is, ő is megszorítja a kezem és azt feleli, hogy nem, én pedig beleremegek a szerelembe.
Vagy meztelennek lenni vele egy hideg tér közepén az utcán és felmelegíteni egymás testét, esetleg közösen belehalni a fagyba, mosollyal a szánkon.
Vagy forró kandalló előtt szeretkezni addig, amíg el nem ájulunk.
Vagy szorongatni egy autó hátsó ülésén és végigcsókolózni az utat, aminek nem lényeges sem a kiinduló-, sem a végpontja, mert egyedül az utazás az, ami számít.
Vagy egyszerűen csak létezni és nem gondolkodni és nem beszélni, csak érezni és tenni, amit kell.
Nem képzelt dolgokba beleszeretni.
Igen-igen... A világot akarom. Minden világot.*

Az Óda árnyalatai

Nem, nem ötven.

"Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz."

Boldog Karácsony

Öt évvel ezelőtt ültem a kertben és éppen nagyon boldogan hintáztam. Örültem a nyárnak. Aztán egyszer csak történt valami. Nem azt akarom mondani, hogy úgy csapódtak az életembe, mint egy meteor, de azért akkora túlzás sem lenne. Sokáig nem akartam elhinni, hogy bárki lelke kifeszíthető (mondjuk, a konzervatívság kedvéért) egy asztalra. Aztán jöttek még többen... És mire megemésztettem az előbbit, máris meg kellett békélnem a gondolattal, hogy a lelkem nem egyedül az enyém, hanem osztoznak, vagyis osztozunk rajta. Bár erről nehéz írni, mert ezt a rejtvényt a mai napig fejtegetem. Most leginkább ott tartok, hogy sok csodálatos lélek nőtt ki, nőtt túl engem. És nem lehettem sokáig az apjuk. (Nem is voltam jó apjuk arra a rövid időre sem.)

"Azok az emberek, akiknek találkozniuk kell, úgyis megtalálják egymást."
És tényleg nincs semmilyen különlegesség, amivel egyedül lennénk. Ha hárman vagyunk az egész világon, valahogy hárman keresztezzük a másik életét. 

Igazából a karácsony kapcsán most arról szerettem volna főleg írni, hogy mekkora öröm a játék. Az őszinte, igazi játék.
Azok, akik velem élnek, sokféle játékot ismernek, sokat űztek kényszerből, elkeseredettségből, menekülésből (a magány elől)... Tudják, mit jelent a "jövőre veled ugyanitt", az orosz ruletten pedig szerintem már csak nevetnének. Talán az egyetlen, amiért irigylem őket, az az "egy nap az élet" nevű játék. Zavarba ejtő odaadással és komolysággal tudják csinálni. (Ezzel kezdődik el az egész...)
De nem ismerik a játék felszabadult, szent oldalát. A tét nélküli unalmat. A nyugalmat. Remélem, az ő útjuk is elér egyszer idáig... Mert az éjjeli utak sosem fogynak el, akkor sem, ha ünnepi fények világítják meg az éjszaka sötétjét.

Szép napokat mindenkinek!
Mi pedig jövőre is folytatjuk tovább, rengeteg mindennel mögöttünk - és remélhetőleg még ezerszer annyival előttünk.

Vizsgaidősuck

Robert ajánlásával...

 Seregeink harcban állnak!
"Á, tehát csak ennyi? Hát jó. Kihívás elfogadva."
Ricsike, neked pedig ideje abbahagyni a semmittevést és karácsony alkalmából megrázni magad egy kicsit. Mindent tudsz, miért.
(Azért egy kicsit még "wake me up when january ends"... De csak egy kicsit már.) 

És a felfegyverkezett időszak zenéje pedig egyértelműen ez:

 (mert jó és kész)

Jegyzetek, avagy sok marhaság

Én és a sokatmondó címek...
Mikor beszélsz komolyan, ha azt mondod, hiszel valamiben? 
"Ricsi, neked akkor is lilásan-feketésen sötét a szemed alatt, amikor fél napot alszol."
Atyám, kérlek mondd, hogy nem születünk eredendően jónak vagy gonosznak!
Egy nap múlva karácsony és semmi karácsonyi. Bocsánat attól, aki véletlenül idetévedt!

Szóval van a sterilitás a levegőben, amiben aztán megjelennek a kések. 
És komolyan elhiszed, hogy már nem lehet rosszabb - de máris megfagynak a pengék.
Vagy még be is rozsdásodnak előtte?
Ha a kimért idegenség (???) fájna, már belehaltál volna a fájdalmába.
Más nem enyhíti, tőled enyhül...
"Voltál valaha valakim..."
Nem itt, nem ebben az életben, hanem egy előzőben, de biztos vagyok benne, hogy igen. 
És még leszel is.
"Minden életedben ott leszek én."
Kérlek, Istenem, engedd, hogy így legyen!
Jönnek még jobb idők. Hidd el! 
Most pedig fagyott, rozsdás kések közt (nem) kell (túl)élni.

Dénes közjátéka

Hé, te srác, mi az, hogy nincs idő regenerálódni? Menten felképellek!
Különben meg egyre jobb képeket találsz "rólam". Vagy maradhatunk annyiban, hogy ez már nem olyan szar (tudom-tudom, te ezt kicsillagoznád, mert akkora nagy szent vagy... szóval bocs). Egyszer megkérdeznélek, melyiken hány éves vagyok. A hajhossz és a tetkók száma nem minden esetben árulkodó.
De igazából most csak annyit akarok, hogy vedd magad észre! Ugye nem kell megrázni? (Ha kell, tudod, hogy én bármikor örömmel megteszem.)
Mi azért vagyunk ilyen szétcsúszott balekok, hogy te rendben legyél. Vili?

Oké, azért egy slukk még belefér közösen. Vagy kettő.

Készülődés

Várni az év legszebb, legtartalmasabb ünnepét, a karácsonyt.
Háromig aludni, teljesen nyugodtan és büntetlenül, majd mosolyogva felébredni.
Délután hatkor még álmosnak lenni, forró kávét és teát felváltva iszogatni.
Ötféle sütit készíteni a konyhában egyszerre, közben sokat-sokat beszélgetni.
Nem gondolni gondra, bajra, kötelességekre, mert úgysem szűnnek meg és úgyis megvárnak.
Olvasni egész nap, és teljesen fellelkesülni, hogy lehet még klasszikus vámpírtörténettel is találkozni, amiben nincs szex, ráadásul még ijesztő is.
Feltekerni a fűtést és nézni a kinti hideget, közben sejtekig érezni, ahogy jön az ihletáradat.
Segíteni bepakolni a  nagybevásárlásból. 
Házat díszíteni.
Szeretni és szeretve lenni.
Beszélgetni azokkal, akik máris hiányoznak.
Beszélgetni azokkal, akik mindig itt vannak.
Narancsot hámozni, mogyorót törni, fenyőfáért rohangálni.
Ajándéklistát készíteni.
Szeretetet kapni és szeretetet adni.
Megtanulni és elfogadni egy csomó dolgot, nem belehalni, sőt élvezni.
Teljesnek, egésznek, boldognak érezni magad.

Még mindig távol lenni... De már közeledni...

Cím nélkül

Sosem hittem volna, hogy ezt a levelet egyszer "előhúzom".
A lehető leggyönyörűbb, amit valaha kaptam, kaphattam.. Nem szeretek nagy szavakkal dobálózni. De ennél szebbet soha, senkitől nem fogok már. És ez így van jól. Pont így.

***

Tudod, olykor csak nézlek és elveszek az arcodban. És szeretnélek megfejteni. Mert nagyon sokszor nem értelek. Aztán megrázom a fejem és rádöbbenek, hogy nem akarlak megérteni. Nagyon aljas és kicsinyes vagyok, amikor válaszokat keresek a kérdéseimre. Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. Ha nem lennél ilyen, nem lenne ez a varázslat sem, ami körüllengi az egész lényedet...

Ahogy mosolyogsz egy kiskutyára az utcán, talán szelídebben és őszintébben, mint ahogy emberre valaha mosolyogtál vagy mosolyogni fogsz...
Ahogy éjszaka megfogod a kezem és megkérsz, hogy menjek el, mert most egyedül kell lenned. És kicsordul a könny a szemedből És nézed a fényeket. És boldog vagy...
Ahogy leülsz egy farönkre és bámulod a tüzet, s annyira elveszel benne, hogy teljesen megszűnsz létezni ezen a világon...
Ahogy sosem vagy igazán közöttünk...
Ahogy remegsz egy olyan film miatt, amitől mindenki csak ásítozik vagy szörnyülködik...
Ahogy a homokba fúrod a lábad, szembe a végtelen vízzel, messze az otthonodtól, amit persze csak mi gondolunk hazádnak...
Ahogy beleizzadsz az olvasmányodba...
Ahogy végtelenné teszed a teret és az időt, amikor bekapsz egy kocka csokit vagy belekortyolsz egy pohár borba...
Ahogy kiált tekintetedből a magány, mégis otthona vagy sokaknak...

Sosem szűnhet meg ez a varázs, érted? Szükségünk van olyan emberekre, mint TE! Mindig önmagad legyél, mindig, mindig, mindig!
Nagyon szeretlek!
És soha nem akarlak megérteni.

***

Barátság és szerelem menetei

Ha már képtelenség eldönteni, hogy közel vagy-e vagy távol...
Nem tudom, hogy rajongom érted, de már nem szeretlek, vagy szeretlek, de már nem rajongom érted...
Csak tudod annyira MÁS.MÁS.MÁS. minden valahogy...
Kinek kell magyarázat? Ha már ellenszenv is és méreg is. Ezek meg mit keresnek, mit keresnének, egyáltalán mit KERESHETNEK itt? 

Meglehetősen messzire jutottunk. Mindketten, együtt, mégis távol vagyunk egymástól is, önmagunktól is. (Még jó, hogy úgysem olvassa ezt senki. Jó dolog szabadon írni. Nem mintha nem vállalnám a következményeket.)

"Egy dal kísért a rádión
A membrán szétszakad,
A hangod úgy karol
Hiába érzem, értem mindegyik szavad
Nekem nem szabad
Egy más világ, dallamán
Üvöltöm át veled, az éj mély
Bársonyát.
Nézd, a hajnal járja át szárnyamat,
Nekem nem szabad..
Követhetnélek, de a szív,
A szív már nem hagy
Elérhetnélek, de túl közel, túl
messze vagy
Hiába látom, álmom ring a part alatt
Nekem nem szabad
Nem, nem, nem szabad
Követhetnélek, de a szív
A szív már nem hagy
Elérhetnélek, de egyszerre közel és
Egyszerre messze vagy
Minden határon innen, minden határon túl
Csak hallgatom, milyen könnyű vagy
Mást nem szabad...
Nekem nem szabad...
menni nem szabad...
elmenni nem szabad...
Veled..."

Az a pont

Mert mindig, MINDIG eljön...
Hiába is reméled, hogy ezúttal majd minden más lesz. Hogy Ő az a valaki.

"Te távolodsz?
Vagy én távolodom?
Futnak a vonatok észak felé és dél felé
s erdõk nyomulnak közénk,
szigorú vadvizek."

És már nincs más benned, csak zűrzavar. De a zűrzavar sem gyötrő, egyszerűen csak elfogadod, hogy van és kész. Mert nem tudsz vele mit kezdeni. És nem erőlteted, ami nem megy. És már nem érdekelnek a válaszok a kérdésedre, hogy benned vagy benne van-e a hiba. Úgy érzed, az ő mássága taszít, s nem gondolsz bele, hogy te is folyamatosan más vagy. Különben is csak a távolság a lényeg. 

Mindig eljön az a pont, amikor egy farkas mellett nem maradhat senki. És nem marad más végül, csak a remény. A remény, hogy nem fáj annyira senkinek. Hogy elfogadja és főleg megérti. Hogy mindenki képes az emlékezésre. Te arra, hogy Ő megmondta, és Ő arra, hogy te sem árultál zsákbamacskát.
Hogy többet nem, eztán már soha nem. Vagy hogy de, még ezerszer, s talán a vége egyszer valóban más lesz. De nem itt és most...

... nem itt és most.

Kettős dolgaink sokunknak

Az is, amikor utálom, hogy egyáltalán van egyetlen porszemnyi is valamelyikőtökből.
És az is, amikor utálom, hogy egyikőtök sem vagyok, egyikőtök sem lehetek igazán soha...

Úúúristen!

Csak ennyit tudtam kinyögni, amikor megláttam ezt a képet:

"- Tudod, amikor a halálról gondolkodom, valahogy mindig leragadok ott, hogy az emberek vajon miért képzelik el az utolsó utazásukat egy sétának valami sötét alagútban, aminek a végén világít a fény.
- És azon elmerengtél már, hogy miféle fényre gondolhatnak pontosan?
- Szerintem csak úgy simán valami vakító, mindent kitöltő fényre, amilyen a giccses szentképeken is árad a mennyország kapuján keresztül.
(...)
- Hát, bárhogy is van, ha létezik az a bizonyos alagút, szerintem a miénk végén egy hatalmas hold fog világítani."

Mert aki egyszer az éjszaka vándora lesz, az többet nem tarthat semmi más felé...

Hm...

Sőt, hümmm...
Nézem az embereket a bevásárlóközpontban, ahogy gondterhelten pásztáznak egy listát, amin a szeretteiknek szánt ajándékok szerepelnek tételszerűen. Még a legördülő izzadságcseppeket sincs idő letörölni a homlokokról. Szenvedés, fáradtság, kellemetlenség az egész. És kötelesség - ez a legszörnyűbb. Aztán műmosoly, műkönnyek, műszeretet. Persze, tudom, hogy túlzok. És tudom, hogy van más is (szerencsére). De mégis ez az elfogadott. És ehhez képest én miért csak most tanulom meg akkor, hogy mi a fontos baromira és mi az, ami baromira nem? Mert nem számít, hogy ki fogadja el és ki nem, nem számít, hogy ki tartja normálisnak/egészségesnek/természetesnek és ki nem, teljesen lényegtelen, kinek tetszik és ki gondol róla rosszat. Amíg rend van. Akkor is, ha egy (látszólagos) szabálytalanságban. Meg amúgy is, kiknek a szabályai szerint kellene játszani, ha nem a sajátjaink szerint? 

Egy nálam ezerszer bölcsebb ember mondotta volt: "Csak a saját játéktábládon maradhatsz állva, bár azon sem könnyen. Minden más helyen eleve halálra vagy ítélve." Köszönöm, R., már megint, nagyon köszi! Egy másik R.

Kötözz meg és ölelj!

Egy zavarba ejtően aktuális kép Attila magángyűjteményéből...

"Csak annyit tudtunk róla, hogy megint elszökött. Akkoriban egyre sűrűbben töltötte máshol az éjszakát. Volt, hogy már másnapra előkerült, viszont olykor egy hétig is távol volt. Amikor visszatért, rá sem lehetett ismerni. A kettősség, ami megmutatkozott rajta, egyenesen félelmetes volt. Egyrészt egy összetört, kék és zöld foltokkal díszített emberroncsot kaptunk vissza, véraláfutásokkal a csuklóján és hatalmas, lila karikákkal a szeme alatt. Másrészt mintha eltűntek volna a ráncai. Kisimult, és azt hiszem, sosem láttam még annyira boldognak, mint azokon az egyre ritkábbá váló napokon, amikor hazatalált. Gyűlöltem Őket, bárkik legyenek is, akik elveszik tőlünk és ezt teszik vele. De sosem lehetett teljes a haragom amiatt az átkozott, érthetetlen mosoly miatt, ami kiült bársonyosan finom arcára."