Körvonalak

Sokszor érzem úgy, hogy én vagyok az, akinek a kettős életéről már egy csomóan írtak regényt vagy készítettek filmet.

Leszállok vasárnap esténként a vonatról, és valahogy könnyű leszek, még azt is meg merem kockáztatni, hogy boldog. A főváros koszos, büdös, zajos és nagyon zsúfolt, mégis egyenesen szerelmes vagyok belé minden hibájával együtt. Nem arról van szó, hogy ne szeretném a családomat nagyon (bár sok minden sokszor kiborít itthon), hanem arról, hogy az az élet, amit most élek, már annyiszor meg lett álmodva, el lett regélve, hogy másodpercenként meg kell csípnem magam, hogy tényleg el tudjam hinni: immáron valóság. És nem a nagyváros miatt. Hanem mert a mostani közegemben MINDEN benne van kicsiben. És pár dolog nagyban. Vajon lehetne ennél nagyobb összhangban, szimbiózisban a "kint" és a "bent"?

Meglátni a kolit minden alkalommal olyan, mint amikor egy hosszú vándorút után tér haza az ember. Igen, HAZA. Tulajdonképpen lassan hozzászokhatnék ehhez az érzéshez, hiszen már az első héten eldöntöttem, hogy én innen nem mozdulok addig, ameddig nem muszáj, annyira beleszerettem, de minden egyes ott eltöltött perccel újra és újra rá kell döbbennem, milyen klassz helyen, milyen klassz emberek között van szerencsém élni. Most, hogy nagyjából kiismertem magam a környéken, már egészen szeretem azt is - nem, nem egy álomnegyed, se akkor sem mennék már el innen máshova, ha most azonnal felajánlanának egy budai villát, mert annak lehet, hogy pompája van, de ennek sajátos, rengeteg jó emlékkel díszített bája.

Rádöbbenni, hogy barátra találtam, mármint igazi barátra, olyanra, amilyenről már nem is álmodtam, mert azt hittem, minden "hely" "foglalt" a szívemben és én sem igazán tudok többet, többfelé adni. Csodálkozva megtapasztalni, hogy vele tényleg minden jó - leugrani a kisboltba; elmenni valami eldugott kínai büfébe kajálni; nagyon ritkán hosszasan cigizni anélkül, hogy magyarázkodni kéne, miért; egyszerűen csak sétára kerekedni, amikor mindkettőnknek nagyon elege van; egymás vállán sírni a magányunkon és fájdalmainkon vagy éppen könnyesre röhögni magunkat a legbénább vicceken. 

Megfigyelni, hogy a látszólag öngyilkos életvitelben egy csomó varázslat és mással össze nem hasonlítható mozzanat van. Várni minden hatvanadik perc elmúlását, hogy letehessük a könyvet és szünetet tarthassunk. Hajnal négykor még lefőzni a (nem utolsó) kávét. Nem egészen ébren elmélkedni arról, hogy létezik-e Isten vagy nem. Megremegni, hogy a másiknak milyen mélységei vannak, amiket ráadásul láthatunk is, mert megengedi nekünk, pedig azért annyira még nem is régen meg mit tudom én... Annyira azért nem vagyok... Na mindegy...
Gyönyörködni a kilátásban. Egy váratlan tűzijátékban. A város gyönyörű fényeiben. Olyan intenzív lelki életet élni az előttem elterülő nyüzsgés pásztázása közben, hogy szabályosan felgyorsul a szívverés. Meglátni a felkelő Napot a hegyek mögül, amire egyszer már vártam, de hiába, most pedig minden nap megtörténik. Reggel nyolckor lefeküdni. Vagy nem lefeküdni. Két óra alvás után reggelire, gőzölgő kávéra, megnyugtató nővéri hangra ébredni (pedig nekem csak fogadott nővérem lehet legföljebb a lány). "Na, gyerünk, menni fog. Én is csak nagyon keveset pihentem..."

Nem érteni az embereket.
Teljesen megérteni az embereket.
Menetelni előre a suliban, nem várt eredményekkel, és olyan visszajelzésekkel, amiket legvadabb és legmerészebb álmaimban sem reméltem. Ha valaki pár hónappal ezelőtt azt mondja, hogy én, itt, ezektől az emberektől, ilyen sorokat kaphatok, a képébe röhögök.
Tudni és érezni, hogy jó ez az út. Hogy tényleg a helyemen vagyok. Drukkolni azoknak, akik még nem. 
Imádkozni, hogy minden órára bekerüljek, mert ritka jó órarendet sikerült összeállítani.

Eltervezni, hogy mi lesz, amikor végre vége lesz... Betáblázni február minden napját. Vizsgatemető bulik (eddig háromról tudok - karos, szakos, kolis -, csak bírni kell), Kerekes Napok, teaházak, esti nagy filmezések, egyáltalán annak a megtapasztalása, hogy milyen az, amikor rengeteg szabadidő zúdul az ember nyakába.
És eltervezni lassacskán azt is, amivel úgy igazán foglalkozni szeretnék. Kevésnek érezni az életet mindannak a megvalósítására, ami a fejemben van. 

Mit mondjak még?
"Sírni, ha fáj, remegni, ha félek, érezni, hogy élek..." Megtanulni az elengedést és a kötődést. Egyáltalán folyamatosan tanulni akkor is, ha semmilyen jegyzet nincs a kéz közelében.

Ja, meg rájönni, hogy utolsó és undorító zenei mindenevő lettem. Most például huszonötször hallgattam meg egy Fekete Vonat-dalt. Érdekes.

Nem nagy dolgok. És mégis a világot jelentik. Megtartanak minket. És ez a lényeg.