Kedves Bátyám!
Már huszonhárom éves lennél. Én pedig csak nézem a fényképedet, simogatom az üveget, ami bezárja körvonalaidat és újra meg újra csak rólad gondolkodom. Ne kérdezd, kérlek, hogy miért éppen most... Talán csak mostanra sikerült elég erőt gyűjtenem ehhez az egészhez. És azt se kérdezd, hogy miért éppen itt. Ne aggódj, nem vagyunk túl sokan!
Nem múlik el nap anélkül, hogy gondolnék rád. Folyton elképzelem, milyen is lenne az élet, ha itt lennél. Az az élet, ami végül is úgy alakult, hogy nem ismerhettelek meg sohasem.
Tudod, amikor ilyen közbelépéseket tesz a sors, az ember hajlamos elveszteni a bizalmát a saját hitrendszerében. Valóban rendben van minden a világon? Tényleg minden okkal történik? Csakugyan nincsenek véletlenek, egyszerű csapások, amiket mérnek ránk csak úgy?
El-elveszek a hibátlan vonásaidban (Szent ég, le sem tudnád magadról vakarni a lányokat!), néha pedig nem hiszem el, hogy egy ennyire jóvágású kinézethez ilyen belső tulajdonságok párosulhatnak. Maga vagy a tökéletesség. Még így is, onnan a messzi távolból... És ez az arc, amit most magam előtt látok, nem elbizonytalanít, hanem mindig megerősít abban, hogy el kell hinnem, hogy ebből is tanulnom lehet, sőt tanulnom kell. Akármilyen megterhelő is ez a gondolat. Szinte hallom, ahogy óva intesz, és nem engeded, hogy elfelejtsem, hogy a múltamban is minden, de minden áldott pillanat ezt a sort húzza alá vastagon: MINDENNEK TANULSÁGA VAN.
Mert mindegyikünknek van múltja, igaz?
Talán nem hinnéd, de rengeteg mindent megmagyaráz belőlem és a saját jelenlegi életemből az, hogy nem vagy itt. De nem szeretnék mindent rád fogni! Csak olyan nehéz legidősebb testvérnek lenni és folyamatosan az utat taposni, közben pedig azon gondolkodni, hogy vajon elég jól csináljuk-e... De azt hiszem, ha valaki, akkor éppen te vagy az, aki ezt pontosan és tökéletesen tudja. Nem is panaszkodásképp mondom. Pusztán félek, hogy sosem leszek az a lelkialkat, aki ezt a szerepet igazán be tudja tölteni. Aki nem igényel téged. Akinek nem hiányzol ennyire őrjítően egy-egy nagy beszélgetés, tanácskérés, veszekedés erejéig.
Nem, nem élek az árnyékodban. Ettől függetlenül gondolom azt, hogy soha, semmilyen téren nem érhetek a nyomodba. Legföljebb próbálkozhatom. De ez a legtöbb, amit megtehetek, és meg is fogom tenni, ahogy eddig is.
Hogy milyen az életünk nekünk a Földön? Hát, szenvedünk mi itt eleget. A saját érzéseinktől, meg másokétól is. De azért legfőképpen a sajátjainktól. Vergődünk a jelenben, a múltban élünk meg a jövőben, kérdéseket teszünk fel és görcsösen keressük a válaszokat - és a boldogságot... Képzeld, túléltem az első vizsgaidőszakot, levontam a következtetéseket, kifizettem a tanulópénzt, bezsebeltem jó jegyeket és néhány olyan dicséretet, amiért nem küzdöttem ugyan, de iszonyúan jólesik. Tudom, most büszke lennél rám. Azért legközelebb még ügyesebbek leszünk...
Ne haragudj, ha aljas a kérdés, de szerinted nem csak azért nyúl hozzám néha egy-egy lány, mert a születéskor elnyertem egy-egy olyan darabot, ami beléd egyszerűen már nem fért, mert széthasadtál volna? Most megráznál, érzem.
A levél oka lehet még ez a rengeteg szabadidő, ami sejthetően, de mégis hirtelen szakadt rám. Gyakorlatilag semmi másra nem vagyok képes, csak tizenkét órákat aludni, majd egész nap fáradtnak és álmosnak lenni, aztán pedig halálosan depresszív zenéket hallgatni és hasonló filmeket nézni, persze csak miután ki-kikeveredtem az éppen aktuálisan eltemető könyvhalom alól.
Olyan jó lenne, ha ezt a levelet el tudnám küldeni. Még jobb, ha válaszolni is tudnál rá. De egyszer talán végleg eljutok oda, hogy átlátok ezen a fizikai világon és kétségek nélkül észreveszem a válaszokat, amik itt keringenek a levegőben folyamatosan.
Tudom, hogy egy nagybetűs CSODA lenne veled minden. Talán az egész élet is azzá változna.
De azt is tudom, hogy egyikünk élete sem lehet nagybetűs csoda.
Húsz éve elmondhatatlanul szeretlek és nagyon hiányzol:
én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése