A történelmet is pont ezért szeretem. Mert olyan dolgokat, mint amiket az élet produkál, a Barátok közt legizgalmasabb-legcsöpögősebb része sem tud.
Amikor egy szívedhez nagyon közel álló személy összejövőfélben valakivel, akivel te már korábban majdnem. Jóllehet, akkor tévút lett volna. És akivel mostanában álmodban többször is. Jóllehet zsákutca lenne. És nem az igazi semmi. De mégis, talán nemcsak a derült égből villámcsapás van benne abban, hogy nem tudsz őszintén örülni az örömének. És ez iszonyú.
Nemcsak azért, mert nem tartod magad eléggé jó barátnak, hanem azért is, mert nagy valószínűséggel te nem lépnél a helyében semmit, ahogy korábban sem tetted. Akkor meg mi a frász van?
Olyan jó lenne valakivel beszélgetni. De mi a helyzet akkor, ha a szerepeket éppen azok foglalják le, akikkel beszélgetnél? És másoknak nem akarod elmondani. És megint másokkal ilyeneket nem beszélsz meg valamiért. És megint másokkal már nem beszélsz. (és még ezeknek végtelen variációja)
Szóval érdekes ez a játék itt velünk. Így vizsgaidőszak vége felé több szürrealitást és döbbenetet már nem nagyon szeretnék az életembe. Így is kicsit kiüresedettnek és lebegőnek érzem magam már most, pedig még rám sem szakadt a hirtelen csönd és mozdulatlanság.
Néha komolyan bűntudatom van, amikor végtelenül egyszerű képletnek látok mindenkit és mindenkinek csak leüvölteném a fejét.
Meg azért is, amikor nem is olyan néha a "megértem az embereket" és a "nem értem az embereket" közül az utóbbi mellé teszek ikszet, jó nagyot, pirosat.
Srácok, azt hiszem, MOST kéne egy éjszakázás, de nagyon. Legyen már február...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése