Én, aki legszívesebben fizikailag kifordulnék önmagamból és a külvilág felé a belső szerveimet mutatnám, miközben Mi halál jól és nyugodtan ellennénk "odabent", minden áldott nap megpróbálok valamennyire vállalható és emberi szerkezetként funkcionálni, még akkor is, ha ez nagyon megterhelő. Nem azt akarom sugallni, hogy kínszenvedés kilépnem az utcára és végigcsinálni az életet öngyilkossági gondolatokkal megterhelve, csak azt, hogy sokszor átlagon felül nehéz.
Éppen ezért olyan fantasztikus, amikor a való világban tapasztalok olyasmiket, amikről azt hittem, hogy egyszerűen ott nem létezhetnek. Például szeretetet. Például örömöt.
És némiképp kapcsolódván az előző bejegyzéshez, el kell, hogy mondjam: egy szavam sem lehet. Most minden jó.
(még egy percig sem tartott leírni nagy sietségemben...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése