Mielőtt folytatnám a megígért montázsláncok továbbfűzését, előbb rántsuk le a leplet még két további karakterről, akiknek szintén fölbecsülhetetlenül fontos szerep jut, és akiket szintén tetőtől-talpig végigjár az ÉJSZAKA. Bevallom, egy kicsit mindig fájó szívvel és vonakodva dobom a fényre azokat, akik olyan jól megvannak a sötétben, de ők nem maradhattak tovább a homály takarásában, és ezt maguk is pontosan tudják és megértik...
*Én a helyetekben óvakodnék attól a fiútól. Nagyon fura egy kölyök. A spanyol lányok egyenesen odavannak érte. Azt mondják, nincs nála szebb ember az országban. Mások úgy pletykálják, talán a világon se. Mindenesetre az biztos, hogy amint megtudják, hogy néma, elég sokat veszít a varázserejéből. Én néha komolyan megijedek tőle. Már egészen kiskorában is voltak dolgai. Nagyon sokáig nem értettem, miért gyűjt folyamatosan békákat. Aztán egy nap egészen véletlenül kihúztam egy fiókot a szobájában, ami tele volt azokkal a szerencsétlen jószágokkal. Undorító volt. (...) Bár azon nincs mit csodálkozni, hogy fogalma sincs a szeretetről. Az öregen kívül senkije sem maradt. Az ő nevelési módszerei pedig... Olykor csodálom, hogy ez a gyerek még életben van. Annyi azonban bizonyos, hogy mindent tud a környékről, úgy ismeri a város minden mellékutcáját és sikátorát, mintha egy két lábon járó térkép lenne.*
*... De valójában még senki sem találkozott vele, csupán mesélnek róla mindenfélét összevissza, a legtöbb történetnek valószínűleg semmi valóságalapja nincs. Mindenesetre az alakját több legenda övezi körül, mint a mitológiai lényekét. Egyesek szerint maga a Sátán, a valóságos megtestesült Gonosz, aki pohárból issza a vért és semmi más nem okoz neki örömöt, csupán az erőszak. Mások azt mondják, hogy semmi misztikus nincs benne, csupán egy közönséges, dúsgazdag alvilági fejes, aki hosszú, fekete limuzinnal járja az éjszakákat, s néha kedvére kilő egyet-egyet a kocsiablakon, mert sem égi, sem földi hatalom nem parancsol neki. Sokan mondják, hogy droggal, szajhákkal üzletel, és azt is, hogy pénzzel fűti fel a lakását telente. S bár félve beszélnek róla, de elterjedt, hogy a saját neméhez vonzódik, s különösen gyengéi a fiatal, tizenéves ifjúk. De akárhogyan is van, annyi szent: ennek az egész helynek ő a tulajdonosa, és még a legrégebbi törzsvendégek is csupán annyit kérnek, ha felmerül a neve, hogy ne előttük vegyék szájra...*
Már huszonhárom éves lennél. Én pedig csak nézem a fényképedet, simogatom az üveget, ami bezárja körvonalaidat és újra meg újra csak rólad gondolkodom. Ne kérdezd, kérlek, hogy miért éppen most... Talán csak mostanra sikerült elég erőt gyűjtenem ehhez az egészhez. És azt se kérdezd, hogy miért éppen itt. Ne aggódj, nem vagyunk túl sokan! Nem múlik el nap anélkül, hogy gondolnék rád. Folyton elképzelem, milyen is lenne az élet, ha itt lennél. Az az élet, ami végül is úgy alakult, hogy nem ismerhettelek meg sohasem. Tudod, amikor ilyen közbelépéseket tesz a sors, az ember hajlamos elveszteni a bizalmát a saját hitrendszerében. Valóban rendben van minden a világon? Tényleg minden okkal történik? Csakugyan nincsenek véletlenek, egyszerű csapások, amiket mérnek ránk csak úgy? El-elveszek a hibátlan vonásaidban (Szent ég, le sem tudnád magadról vakarni a lányokat!), néha pedig nem hiszem el, hogy egy ennyire jóvágású kinézethez ilyen belső tulajdonságok párosulhatnak. Maga vagy a tökéletesség. Még így is, onnan a messzi távolból... És ez az arc, amit most magam előtt látok, nem elbizonytalanít, hanem mindig megerősít abban, hogy el kell hinnem, hogy ebből is tanulnom lehet, sőt tanulnom kell. Akármilyen megterhelő is ez a gondolat. Szinte hallom, ahogy óva intesz, és nem engeded, hogy elfelejtsem, hogy a múltamban is minden, de minden áldott pillanat ezt a sort húzza alá vastagon: MINDENNEK TANULSÁGA VAN. Mert mindegyikünknek van múltja, igaz? Talán nem hinnéd, de rengeteg mindent megmagyaráz belőlem és a saját jelenlegi életemből az, hogy nem vagy itt. De nem szeretnék mindent rád fogni! Csak olyan nehéz legidősebb testvérnek lenni és folyamatosan az utat taposni, közben pedig azon gondolkodni, hogy vajon elég jól csináljuk-e... De azt hiszem, ha valaki, akkor éppen te vagy az, aki ezt pontosan és tökéletesen tudja. Nem is panaszkodásképp mondom. Pusztán félek, hogy sosem leszek az a lelkialkat, aki ezt a szerepet igazán be tudja tölteni. Aki nem igényel téged. Akinek nem hiányzol ennyire őrjítően egy-egy nagy beszélgetés, tanácskérés, veszekedés erejéig. Nem, nem élek az árnyékodban. Ettől függetlenül gondolom azt, hogy soha, semmilyen téren nem érhetek a nyomodba. Legföljebb próbálkozhatom. De ez a legtöbb, amit megtehetek, és meg is fogom tenni, ahogy eddig is. Hogy milyen az életünk nekünk a Földön? Hát, szenvedünk mi itt eleget. A saját érzéseinktől, meg másokétól is. De azért legfőképpen a sajátjainktól. Vergődünk a jelenben, a múltban élünk meg a jövőben, kérdéseket teszünk fel és görcsösen keressük a válaszokat - és a boldogságot... Képzeld, túléltem az első vizsgaidőszakot, levontam a következtetéseket, kifizettem a tanulópénzt, bezsebeltem jó jegyeket és néhány olyan dicséretet, amiért nem küzdöttem ugyan, de iszonyúan jólesik. Tudom, most büszke lennél rám. Azért legközelebb még ügyesebbek leszünk... Ne haragudj, ha aljas a kérdés, de szerinted nem csak azért nyúl hozzám néha egy-egy lány, mert a születéskor elnyertem egy-egy olyan darabot, ami beléd egyszerűen már nem fért, mert széthasadtál volna? Most megráznál, érzem. A levél oka lehet még ez a rengeteg szabadidő, ami sejthetően, de mégis hirtelen szakadt rám. Gyakorlatilag semmi másra nem vagyok képes, csak tizenkét órákat aludni, majd egész nap fáradtnak és álmosnak lenni, aztán pedig halálosan depresszív zenéket hallgatni és hasonló filmeket nézni, persze csak miután ki-kikeveredtem az éppen aktuálisan eltemető könyvhalom alól. Olyan jó lenne, ha ezt a levelet el tudnám küldeni. Még jobb, ha válaszolni is tudnál rá. De egyszer talán végleg eljutok oda, hogy átlátok ezen a fizikai világon és kétségek nélkül észreveszem a válaszokat, amik itt keringenek a levegőben folyamatosan.
Tudom, hogy egy nagybetűs CSODA lenne veled minden. Talán az egész élet is azzá változna. De azt is tudom, hogy egyikünk élete sem lehet nagybetűs csoda.
Húsz éve elmondhatatlanul szeretlek és nagyon hiányzol: én.
Nem akarok felégetni semmit! Csak apró tüzeket gyújtok az éjben, hogy senki ne fázzon a télben, hogy senki ne féljen a sötétben! Csak apró tüzeket gyújtok az éjben, csak átmelegítem kicsit a lelkeket! - felgyújthatnék erdőket, mezőket, réteket, - de csak melegítek, nem perzselek! Csak apró tüzeket gyújtok az éjben, hogy ne tévedjenek el a csillagok, hogy segítsenek nektek, hogy rám találjatok!
"Kevés dologban hiszünk, de amiben igen, abban nagyon." És én ebben nagyon. A találkozásokban és abban, hogy valahogy, valamilyen formában mindig ott leszünk.
Reményik Sándor: Viszontlátásra
Viszontlátásra, - mondom, és megyek. Robognak vonatok és életek - Bennem, legbelül valami remeg. Mert nem tudom, Sohasem tudhatom: Szoríthatom-e még Azt a kezet, amit elengedek.
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis. Viszontlátásra - holnap. Vagy ha nem holnap, - hát holnapután. Vagy ha nem akkor - hát majd azután. És ha aztán sem - talán egy év mulva. S ha még akkor sem - hát ezer év mulva. Viszontlátásra a földnek porában, Viszontlátásra az égi sugárban. Viszontlátásra a hold udvarán, Vagy a Tejút valamely csillagán - "Vidám viszontlátásra" mégis, mégis! 1930 február 28
IGEN. Nagyon kellett nekem ma hajnalra már ez a zene. Hihetetlen, milyen régen hallgattam utoljára. Pedig úgy szeretem. És akárhányszor hallom, a hideg kiráz és izzadni kezdek. A szó legszorosabb értelmében. NEM. Nekem kivételesen nem az ominózus film jut róla eszembe (bár az a film tényleg nem semmi...), mint mindenki másnak. Engem mástól kap el a libabőr. Mert ebben a zeneműben annyira, de annyira benne vannak, hogy az egészen kifejezhetetlen. Minden pillanatában szerepel a passiójáték, amit végigvisznek mind a négyen... Ha valaha filmet készítenének a történetünkről, tudom, hogy ez már nem lehetne a kísérőzenéje a a Rekviem miatt. Talán ezért sem lesz soha film (se).
Vajon amikor sok embertől megkapom, hogy kicsit örökké "elérhetetlennek" vélnek, arra gondolnak, hogy érzésem szerint sosem fogok tudni élő embert úgy és annyira szeretni, mint Őket?
A történelmet is pont ezért szeretem. Mert olyan dolgokat, mint amiket az élet produkál, a Barátok közt legizgalmasabb-legcsöpögősebb része sem tud.
Amikor egy szívedhez nagyon közel álló személy összejövőfélben valakivel, akivel te már korábban majdnem. Jóllehet, akkor tévút lett volna. És akivel mostanában álmodban többször is. Jóllehet zsákutca lenne. És nem az igazi semmi. De mégis, talán nemcsak a derült égből villámcsapás van benne abban, hogy nem tudsz őszintén örülni az örömének. És ez iszonyú. Nemcsak azért, mert nem tartod magad eléggé jó barátnak, hanem azért is, mert nagy valószínűséggel te nem lépnél a helyében semmit, ahogy korábban sem tetted. Akkor meg mi a frász van?
Olyan jó lenne valakivel beszélgetni. De mi a helyzet akkor, ha a szerepeket éppen azok foglalják le, akikkel beszélgetnél? És másoknak nem akarod elmondani. És megint másokkal ilyeneket nem beszélsz meg valamiért. És megint másokkal már nem beszélsz. (és még ezeknek végtelen variációja)
Szóval érdekes ez a játék itt velünk. Így vizsgaidőszak vége felé több szürrealitást és döbbenetet már nem nagyon szeretnék az életembe. Így is kicsit kiüresedettnek és lebegőnek érzem magam már most, pedig még rám sem szakadt a hirtelen csönd és mozdulatlanság.
Néha komolyan bűntudatom van, amikor végtelenül egyszerű képletnek látok mindenkit és mindenkinek csak leüvölteném a fejét. Meg azért is, amikor nem is olyan néha a "megértem az embereket" és a "nem értem az embereket" közül az utóbbi mellé teszek ikszet, jó nagyot, pirosat.
Srácok, azt hiszem, MOST kéne egy éjszakázás, de nagyon. Legyen már február...
Én, aki legszívesebben fizikailag kifordulnék önmagamból és a külvilág felé a belső szerveimet mutatnám, miközben Mi halál jól és nyugodtan ellennénk "odabent", minden áldott nap megpróbálok valamennyire vállalható és emberi szerkezetként funkcionálni, még akkor is, ha ez nagyon megterhelő. Nem azt akarom sugallni, hogy kínszenvedés kilépnem az utcára és végigcsinálni az életet öngyilkossági gondolatokkal megterhelve, csak azt, hogy sokszor átlagon felül nehéz.
Éppen ezért olyan fantasztikus, amikor a való világban tapasztalok olyasmiket, amikről azt hittem, hogy egyszerűen ott nem létezhetnek. Például szeretetet. Például örömöt.
És némiképp kapcsolódván az előző bejegyzéshez, el kell, hogy mondjam: egy szavam sem lehet. Most minden jó.
(még egy percig sem tartott leírni nagy sietségemben...)
Sokszor érzem úgy, hogy én vagyok az, akinek a kettős életéről már egy csomóan írtak regényt vagy készítettek filmet.
Leszállok vasárnap esténként a vonatról, és valahogy könnyű leszek, még azt is meg merem kockáztatni, hogy boldog. A főváros koszos, büdös, zajos és nagyon zsúfolt, mégis egyenesen szerelmes vagyok belé minden hibájával együtt. Nem arról van szó, hogy ne szeretném a családomat nagyon (bár sok minden sokszor kiborít itthon), hanem arról, hogy az az élet, amit most élek, már annyiszor meg lett álmodva, el lett regélve, hogy másodpercenként meg kell csípnem magam, hogy tényleg el tudjam hinni: immáron valóság. És nem a nagyváros miatt. Hanem mert a mostani közegemben MINDEN benne van kicsiben. És pár dolog nagyban. Vajon lehetne ennél nagyobb összhangban, szimbiózisban a "kint" és a "bent"?
Meglátni a kolit minden alkalommal olyan, mint amikor egy hosszú vándorút után tér haza az ember. Igen, HAZA. Tulajdonképpen lassan hozzászokhatnék ehhez az érzéshez, hiszen már az első héten eldöntöttem, hogy én innen nem mozdulok addig, ameddig nem muszáj, annyira beleszerettem, de minden egyes ott eltöltött perccel újra és újra rá kell döbbennem, milyen klassz helyen, milyen klassz emberek között van szerencsém élni. Most, hogy nagyjából kiismertem magam a környéken, már egészen szeretem azt is - nem, nem egy álomnegyed, se akkor sem mennék már el innen máshova, ha most azonnal felajánlanának egy budai villát, mert annak lehet, hogy pompája van, de ennek sajátos, rengeteg jó emlékkel díszített bája.
Rádöbbenni, hogy barátra találtam, mármint igazi barátra, olyanra, amilyenről már nem is álmodtam, mert azt hittem, minden "hely" "foglalt" a szívemben és én sem igazán tudok többet, többfelé adni. Csodálkozva megtapasztalni, hogy vele tényleg minden jó - leugrani a kisboltba; elmenni valami eldugott kínai büfébe kajálni; nagyon ritkán hosszasan cigizni anélkül, hogy magyarázkodni kéne, miért; egyszerűen csak sétára kerekedni, amikor mindkettőnknek nagyon elege van; egymás vállán sírni a magányunkon és fájdalmainkon vagy éppen könnyesre röhögni magunkat a legbénább vicceken.
Megfigyelni, hogy a látszólag öngyilkos életvitelben egy csomó varázslat és mással össze nem hasonlítható mozzanat van. Várni minden hatvanadik perc elmúlását, hogy letehessük a könyvet és szünetet tarthassunk. Hajnal négykor még lefőzni a (nem utolsó) kávét. Nem egészen ébren elmélkedni arról, hogy létezik-e Isten vagy nem. Megremegni, hogy a másiknak milyen mélységei vannak, amiket ráadásul láthatunk is, mert megengedi nekünk, pedig azért annyira még nem is régen meg mit tudom én... Annyira azért nem vagyok... Na mindegy... Gyönyörködni a kilátásban. Egy váratlan tűzijátékban. A város gyönyörű fényeiben. Olyan intenzív lelki életet élni az előttem elterülő nyüzsgés pásztázása közben, hogy szabályosan felgyorsul a szívverés. Meglátni a felkelő Napot a hegyek mögül, amire egyszer már vártam, de hiába, most pedig minden nap megtörténik. Reggel nyolckor lefeküdni. Vagy nem lefeküdni. Két óra alvás után reggelire, gőzölgő kávéra, megnyugtató nővéri hangra ébredni (pedig nekem csak fogadott nővérem lehet legföljebb a lány). "Na, gyerünk, menni fog. Én is csak nagyon keveset pihentem..."
Nem érteni az embereket. Teljesen megérteni az embereket. Menetelni előre a suliban, nem várt eredményekkel, és olyan visszajelzésekkel, amiket legvadabb és legmerészebb álmaimban sem reméltem. Ha valaki pár hónappal ezelőtt azt mondja, hogy én, itt, ezektől az emberektől, ilyen sorokat kaphatok, a képébe röhögök. Tudni és érezni, hogy jó ez az út. Hogy tényleg a helyemen vagyok. Drukkolni azoknak, akik még nem. Imádkozni, hogy minden órára bekerüljek, mert ritka jó órarendet sikerült összeállítani.
Eltervezni, hogy mi lesz, amikor végre vége lesz... Betáblázni február minden napját. Vizsgatemető bulik (eddig háromról tudok - karos, szakos, kolis -, csak bírni kell), Kerekes Napok, teaházak, esti nagy filmezések, egyáltalán annak a megtapasztalása, hogy milyen az, amikor rengeteg szabadidő zúdul az ember nyakába. És eltervezni lassacskán azt is, amivel úgy igazán foglalkozni szeretnék. Kevésnek érezni az életet mindannak a megvalósítására, ami a fejemben van.
Mit mondjak még? "Sírni, ha fáj, remegni, ha félek, érezni, hogy élek..." Megtanulni az elengedést és a kötődést. Egyáltalán folyamatosan tanulni akkor is, ha semmilyen jegyzet nincs a kéz közelében.
Ja, meg rájönni, hogy utolsó és undorító zenei mindenevő lettem. Most például huszonötször hallgattam meg egy Fekete Vonat-dalt. Érdekes.
Nem nagy dolgok. És mégis a világot jelentik. Megtartanak minket. És ez a lényeg.
Kivétel nélkül mindannyian. Hallgatom a szuszogásokat és a levegőben kavargó gondolatokra fókuszálok, amiket persze lehet, hogy az adott pillanatban csak én képzelek bele a helyzetbe, de mivel tudom, hogy ezek a dolgok valóban léteznek, ezért úgy érzem, megtehetem. Az egyikük világhírű focista szeretne lenni, Olaszországban telepedne le a családjával és futna be karriert. A másikuk mindennél jobban vágyik arra, hogy felvegyék a színművészetire, ha hatodjára, hát hatodjára.
Négyük közül egy szerelemre vágyik, egy pénzre, egy barátságra és családra, egy pedig nyugalomra és arra, hogy biztonságban legyenek körülötte azok, akik közel állnak a szívéhez. Ami pedig kettejüket illeti, semmit sem szeretnének jobban, mint azt, hogy mindig, minden helyzetben meg tudjanak védeni. Másoktól vagy önmagamtól. Én pedig csak jó tanár szeretnék lenni, akire sok-sok év múlva jó érzésekkel gondolnak vissza az emberek. Vagy jó barát. Vagy jó szobatárs. Vagy jó senki az égvilágon. És szurkolok. Szurkolok (magamat leszámítva) ezeknek a csodálatra méltó srácoknak, bár jól tudom... Nem mindegyikük álma teljesülhet.
Hááát... Még mindig egy kissé vonakodva, de jó, legyen, álljon itt egy kép rólam, aki abszolút nem vagyok fontos. (És a szexiségemet is éppen az adta, hogy nem adtam arcot a bejegyzésekhez. : D És viccen kívül is. Na mindegy, inkább nem megyek bele, mert akkor nem teszem ki...)
Szóval ez lennék én, az új évben, új séróval, új telefonnal készített fotóval (az orrom még mindig nagy), manócskaként:
Tudod, te olyan félelmetesen értesz hozzánk. Mindannyiunkhoz. Annyira pontosan tudod a működésünket, hogy ha az emberekhez útmutató füzeteket lehetne mellékelni, hát a miénket biztosan TE írnád... (és szerintem az összes többiét is) Szívem szerint folyamatosan rólad írnék, de olyan nehéz "hozzád nyúlni". Örülök, hogy ismerhetlek - és annyira találkoznék már veled...
"Egyikünk sem képes arra, hogy hajoljon. Gallyak vagyunk és mégsem vagyunk gallyak. Mi egyedül törni tudunk." "Egészen másféle életet él az, aki ahelyett, hogy a mások birtokában levő bármilyen javakat nézné, azt veszi figyelembe, hogy miért mit áldoztak be az emberek." "Néztem egyszer egy filmet egy idősödő házaspárról, ahol a feleség súlyos elmezavart kapott és úgy halt meg, hogy már meg sem ismerte a férjét, sőt teljesen idegenként tekintett rá. Felzaklatott, de nem tudtam átélni. (...) Kevés nehezebb dolog van a magánynál. Nem a pillanatnyi, múló, ideiglenes magányról beszélek, hanem az élet végéig szóló társtalanságról. Amikor elhagynak azok, akikhez senki más nem hasonlítható, és akikről azt hitted, hogy egyszerűen nem mehetnek el, mert örökké élniük kell. (...) Asszisztálni az ilyen emberek halálához a lehető legszörnyűbb dolog, amit ember vállára tehetnek ebben az életben. Most, hogy már egyikőtök sincs velem, minden megtett lépés egy valódi világháború. (...) Arra jöttem rá, hogy semmi más nem fontos, csupán az, hogy mi jelentünk, jelentettünk valamit egymásnak. És ez nem függhet attól, hol vagyunk és hányan vagyunk ott. Mert mi egyek vagyunk."
Figyelem! A következő bejegyzés nyomokban zaklatott lázongásokat tartalmazhat! Akinek érzékeny erre a lelke, kérem, most hagyja abba az olvasást! Én szóltam.
Nem olyan régen vágták a fejemhez ezt így, szó szerint: "Akaratos ember vagy. Nehezen fogadod el, hogy másnak is lehet igaza." Esküszöm, minden önkritikámat és objektivitásomat összeszedve mondom, hogy nem állítanám magamról, hogy a megértés és a végtelen empátia álarca mögé bújva élem a mindennapjaimat, miközben lelkem mélyén senkit és semmit nem fogadok el magamon kívül, mert pontosan tudom, hogy nagyon sok dolog van, amit akkor sem vesz be a gyomrom, ha egyébként tényleg nagyon törekszem arra, hogy a lehető legtöbb dolgot elfogadjam és megértsem, és ezt az elvet ráadásul hirdetni sem vagyok rest. Szóval mindennek tudatában közölném, hogy baromira örülnék már végre én is valakinek, aki nem ért, nem is akar megérteni, egyszerűen csak elfogad úgy, ahogy vagyok.
Például úgy, hogy...
- képtelen leszek valaha is MSZP-s tollat a kezembe venni és azzal írni, akkor már inkább ceruza vagy semmi (és akkor is látványosan eldobom a kezemből, ha történetesen a síri csönd uralta könyvtárban ülünk és mindenki felkapja rá a fejét) - akárkit, akárhol leszólok, ha vörös csillagot visel magán - nem biztos, hogy akárkit, akárhol, de azért többségében szívesen megkérdezem bárkitől, hogy mit tud Che Guevera személyéről, mert felteszem, ha már magán viseli az arcát, biztos többet tud róla annál, hogy "forradalmi hős" - úgy gondolom, a Bibliát mindenkinek olvasnia kellene legalább egyszer, függetlenül attól, hogy mi a vallási meggyőződése, mert rengeteg mindenre tanít és emellett még szórakoztató is szerfölött - nem gondolom a világot feketének és fehérnek, de azt sem gondolom, hogy a világban nincs fekete és/vagy fehér - ezek ugyanúgy a színpaletta részei, hiába akarunk mindent szivárványszínűre festeni fene nagy szabadelvűségünkben Olyan jó, hogy már megint sikerült felhúzni. És olyan jó, hogy most legalább bele lehet menekülni a tanulásba - de tényleg! Szóval szeretnék valakit... Bár lassan már úgy érzem, hogy ennyi erővel blogírás helyett egy társkeresőre is felrakhatnám magam. Dráma vége.
U.i: Ja, és ha igazán szűk látókörű és intoleráns barom lennék, akkor naponta őrjöngenék, hogy magyar szakra csak balliberális b*zi f*szok járnak apuci meg anyuci pénzén művelődni, illetve szélsőjobbos hűdemagyarvagyok ősfigurák, de hát nem teszem ezt, emberek!
Egyesek szerint ha végzett egyetemi töritanár lennék, ilyen vélemény születne rólam a Markmyprofessor nevezetű csudálatos kis oldalon: "Kicsit halálmániás a fickó, de amúgy jó fej."
- Tudod Viktor, én nem értem ezt az egészet. - Most mire gondolsz? - Hát, csak arra, hogy mindig a lányok mondják rólunk, hogy egyedül a farkunkkal vagyunk képesek gondolkodni... - És? - De akkor miért van az, hogy folyamatosan engem gyötör a kérdés, miért nincs harmonikus keresztmetszete annak, hogy "legyünk legjobb barátok", meg annak, hogy dugjunk halálig? (...) [nagyon nagy kihagyás]
- A tiszta és szép ügyekért mindig harcolni kell, akkor is, ha reménytelen a háború. Mind megvívjuk a magunk háborúit...
... amikor hajnal négy felé húsz percig olvasgatom azt a mondatot, hogy "a hangszalagok olykor zártak, olykor nyitottak", abba mennyi lélek van és mennyi hús? (az utóbbi se eleven...)
Nagyon komolyan mondom, hogy félek, hogy meg fog állni a szívem ennyi kávétól (lassan 48 órája talpon vagyok), én pedig úgy halok meg, hogy nagyon sok mindent nem mondtam még el...
Nagyon komolyan mondom, hogy kifejezetten felizgat Arisztotelész Poétikája.
Sosem voltam igazán rendben, és nagyon komolyan mondom, hogy reményeim szerint ezt senki nem ebből és nem most fogja kikövetkeztetni.
Egy fogadalmamnak teszek most eleget azzal, hogy olyan szempontból mutatok belőlük darabokat, amilyenből eddig még nem tettem. A fönti cím kifejezi a montázsszerűséget, és azt hiszem, ha nem a mostani lenne a blog címe, mindenképpen így nevezném el (de hát milyen idióta blogcím lenne már ez!), ahogyan az - és elnézést a nagy szavakért - "életművemet" is. Habár elnézve a kortárs magyar irodalmat és a címdivatot, nagy valószínűséggel 1, könnyebb lenne borítót készíteni hozzá 2, jóval hamarabb jelenne meg a könyvesboltok kirakataiban Ja, hogy micsoda? Hát a könyv, amit sosem fogok vélhetően normálisan megírni. De nem baj ez.
Kezdeném tehát azzal a fiúval, aki négyük közül először áldozza az életét a spanyol éjszakáknak. Nem lesz nehéz kitalálni az első sorokból, kicsoda ő. Egymáshoz hasonlítani négyük pokoljárását, szenvedéstörténetét viszont kicsit sem könnyű. Így fel van adva a lecke még számomra is, ha a többiekhez képest akarom meghatározni, mi is az, ami az ő jussa pontosan. Lelki értelemben talán ő van a legmélyebben. De a halálos függőségben talán ő éli meg a legnagyobb boldogságokat is (a legnagyobb kínok mellett, természetesen). És határozottan ő döbben rá a lényegre először, arra a lényegre, amit legnagyobb sajnálatomra mind csak akkor értenek meg és fogadnak el, amikor már nincs menekvés...
Következzenek tehát az apró, egymástól kisebb-nagyobb mértékben távol álló életképek, amik látszólag talán összefüggéstelenek, mégis legalább annyira szeretem őket, mint azt a valakit, akiről szólnak.
***
1,
"Hosszasan elnézte a meztelen női testet, és arra gondolt, hogy milyen sok ideje nem szeretkezett már igazán jót senkivel. Egy kicsit még mindig hihetetlen, milyen hamar levetkőzte a gátlásait, ráadásul inni sem ivott egy kortyot sem. Talán csak a bár varázsa... Mélyen, a föld alatt vannak, egy olyan helyen, melynek a létezéséről csak a beavatottak tudhatnak. De ha jobban belegondolt, már az a tény is meglehetősen szürreális volt, hogy otthonától ilyen messze találkozik újra a szexualitással, a testi élvezettel. (...) Az első érintése szörnyen hideg volt. Nem is gondolta volna, hogy valakinek lehet ennyire jeges a bőre. De elfogadta, s eldöntötte, hogy ezt tulajdonképpen még élvezni is tudja. Az futott át az agyán, mennyire hihetetlen, hogy miközben kettesben hever valakivel az ágyban, a pillanat törtrésze alatt is képes kismillió kompromisszumot megkötni. Ha hideg, hát a hideget fogja élvezni. Ennyire egyszerű az egész. Utálta, hogy az emberek túlmisztifikálják a szexet, és csupa olyan jelenetsort várnak el a saját életükben, ami csak a filmekben létezik. (...) És abban a pillanatban a varázslat úgy tört meg, mintha sosem létezett volna. A hosszú, vörösre lakozott körmök vadállat karmaiként mélyedtek a mellkasába, s a feltépett húst elkezdték lassan, de határozottan lefelé, a has irányába boncolgatni. - Te normális vagy? - üvöltött föl, s a lehető legnagyobb erőbedobással rúgta le magáról a prostituáltat - hiszen ettől a perctől fogva semmi több nem volt már a szemében, mint egy közönséges örömlány -, aki szemlátomást döbbenten zökkent ki mindabból, ami az imént köztük történt. (...) - Kis geci - köpött a földre a nő, miközben vad mozdulatokkal rángatta fel magára a ruháit. - Mi van, most jöttél rá, hogy buzi vagy? Vagy talán anyuci csöcséből szopogatnád még a tejecskét? Minden megnyilvánulása a végletekig állatias volt. És embertelen gyűlölet sugárzott belőlük. - Sejtettem én, hogy nem lesz itt semmi. Azonnal láttam rajtad, amikor megláttam a piperkőc pofádat. Azt csodálom, hogy a farkad felállt. Takarodj a szobámból! - kiáltott az ágy sarkában kuporgó fiúra, aki annyira a történtek hatása alatt volt, hogy csak meredt maga elé, mintha fel sem fogná, hogy nincs egyedül. - Megsüketültél? - csattant fel újra a dühödt, eltorzult hang. Attila egészen addig nem mozdult, míg borzasztó fájdalmat nem érzett a bordája környékén. Alkalmi partnere épp az imént vágta hozzá cipőjét, aminek tekintetes méretű sarka újabb sérülést okozott a fiúnak. Ekkor hirtelen megrázta a fejét és villámgyorsan szedelőzködni kezdett, de közben nem tudta, s talán nem is akarta eltitkolni, hogy egész testével reszket. Olyan gyorsan öltözött fel, ahogy tudott, s míg a szokatlanul hideg nyári éjszakában is csak a göndör hajú nőszemély átka visszhangzott a fejében: "Sosem fogsz elmenekülni! Az ilyen kiskutyák mindig elfutnak, de aztán újra visszatérnek. De itt ki fognak csinálni, érted? Te pedig önként és dalolva sétálsz bele a halálodba..." (...) Mielőtt megengedte volna a forró vizet, még egyszer végigpásztázta a testét a tükörben. A tűsarok nyoma kevésbé tűnt vészesnek, mint a mellkasán levő seb. Az borzasztó ronda volt. Egyetlen szerencséjének azt tekintette, hogy olyan helyeken érték a támadások, amiket könnyedén eltakarhat a többiek elől. Egyikük sem volt hozzászokva a fura, magyarázatot igénylő foltokhoz. Ha másnap megkérdeznék, mi baja van, majd azt mondja, nem aludt valami jól. Előre tudta pontosan, hogy így is lesz. (...) Lassan lépett a zuhanyzókabinba, s azonnal az égető vízsugár alá állt. Leakasztott egy pamacsot egy műanyag tartóról, aztán hihetetlen gyorsasággal és vadsággal kezdte el dörzsölni magát. Az egész éjszakát le akarta pucolni bőréről, minden egyes emlékfoszlányt, ami csak megmaradhat belőle. Az undorítóan émelyítő zenét, a vöröses fényeket, a sok bőrruhás, válogatás nélkül szeretkező embert... Vagyis emberszerű valamit. A víz sajnos nem volt elég forró a kérdések száműzéséhez, pedig szinte már égette. De a kérdések csak nem tűntek el. Hogy juthatott ilyen messze önmagától? Miért ment oda egyáltalán? És miért remélte, hogy átélhet másfajta, felemelő, gyengéd érzéseket is egy közönséges kurvával? Addig dörzsölte magát a pamaccsal, míg végkimerülésében össze nem csuklott. Semmi máshoz nem volt ereje, mint karját kinyújtva elzárni a vizet. Miután az utolsó cseppeket is lecsöppentek a tálcára, a pillanatra beálló csöndet szaggatott, keserű zokogás törte meg. - S-o-h-a n-e-m l-e-s-z-e-l i-g-a-z-i f-é-r-f-i... - nyöszörögte, s maradék erejével akkorát csapott a műanyag aljzatra, hogy azon egy kisebb, de jól látható repedés jelent meg.
2,
Egyre jobban viselte a fájdalmat, de egyre kevésbé viselte jól a titkolózást. Borzalmas volt lassan napi rendszerességgel azt hazudni a barátainak, hogy dolgozik. A szexualitás új és új árnyalatainak a megismerése persze valamicskét oldotta a belső forradalmat, ami dúlt a lelkében, de be kellett ismernie, az ágyhoz kötözések, az ütlegelések, az ostorozások mindig csak átmeneti megoldást jelentettek az igazi lelki gondjaira. Néha már úgy érezte, az lenne a legjobb, ha addig kínoztatná magát, amíg el nem ájul, vagy legalábbis végleg el nem felejti a gyötrő gondolatokat... A múltját, a jelenét, a jövő lehetséges sötét variációit. De kétségbe vonta erősen, hogy a fájdalomnak létezik ilyen foka anélkül, hogy halálos lenne. Így hát maradtak neki órák, percek, másodpercek, amiket élvezhetett. Amik megadták annak az illúzióját, hogy egy erős, a szenvedéseket tűrő, sőt élvező férfiember. Az utóbbi hetekben rengeteg emberrel feküdt össze, és egyre rémisztőbb dolgokat kért tőlük. Már szándékosan nem gondolkodott azon, milyen életet él és milyen cselekedetei vannak, mert tudta, hogy az egyenes út az öngyilkossághoz. Így hát átadta magát a pillanatnyi gyönyörnek, s nem számított, ki adja azt neki, ha talált bárkit is, aki alkalmas rá, hogy adja. Szeretkezett egészen fiatal és egészen idős nővel, fekete bőrűekkel és ázsiaiakkal is. Lefeküdt férfiakkal is, és alighanem rá kellett döbbennie, hogy a velük folytatott viszony lényegét tekintve nem különbözik semmiben attól, amit a nők tudnak vele művelni, legföljebb gyakrabban kell szólni, hogy némi visszafogottságot szeretne, de semmi több. Azért a gyengéi továbbra is az érett, harmincas, határozott, telt, de nem túl kövér nők maradtak. Főleg a helyiek. Bár aligha hitte, hogy lehet ilyesféle általánosításokba bocsátkozni, de mintha az élvezetet okozó fájdalomhoz is ők értenének a legjobban... (...) A legszörnyűbbek mindig a hazautak voltak. Két kilométer gyaloglás sajnos nem tisztítja ki annyira az ember fejét, hogy megoldást találjon az örök hazugság problémájára. És valahonnan a nemlétező munkájáért kapott pénzt is elő kell teremtenie. Legbelül persze érezte, hogy nincs túl sok választása, de szerette volna megőrizni a pozícióját addig, ameddig csak lehet, hiszen még nem érezte azt, hogy eleget kapott volna ahhoz, hogy adhasson.
3,
Viktor naplójából...
Életem legszörnyűbb estéje volt. A dörömbölése úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Kis híján Dénesre borítottam a kártyaasztalt, olyan hévvel rohantam a faajtó irányába. Elképzelni sem tudtam, ki állhat mögötte, honnan eredhet az a rettenetes, el-elhaló nyüszítés. Mire lenyomtam a kilincset, már a többiek is a hátam mögött álltak. Azt hiszem, mindenre fel voltunk készülve, leszámítva azt, ami történt. Attila állt a küszöbön túl. Pontosabban szólva valaki, akit régen Attilaként ismertünk. A haja csapzott volt, kócos, mindene reszketett, és nem volt rajta semmi más, csak egy szétszaggatott póló meg egy fekete alsónadrág. - Attila... - dadogtam kikerekedett szemekkel, s már nyúltam volna a barátom felé, ha nem esik önként a karomba, mint egy hulla. Dénes és Laci a konyhába rohantak, hogy összeszedjenek mindent, amire szükség lehet, én pedig utasítottam őket, hogy sürgősen hívják a mentőket, de ebben a pillanatban a karjaim közt didergő Attila heves tiltakozásba kezdett, mire Dénes, aki már nyúlt is a mobiljáért, elbizonytalanodott és tanácstalanul nézett rám. (...) Egy élő halottat tartottam a kezemben. Talpán megannyi utca szennye, s nyaktól-bokáig súlyosabbnál súlyosabb sérülések borították a testét. Meg sem tudtam volna számolni, hány helyről szivárog belőle a vér. A sebek jellege is eltérő volt, egyeseket egyértelműen valami szúrós tárgy okozta, a hátán levőek pedig leginkább korbácsütésre hasonlítottak. De a legrettenetesebb mégis az arca volt! Az a meseszép, szinte lányos finomságú arc most nem volt más, mint egy véraláfutásokból, kitört fogakból és erősen patakzó orrból álló maszk, egy végtelenül rémisztő, holtsápadt szörny maszkja. (...) - Engem nem érdekel, ha hülyének néztek! - ordított, s hisztérikusan járkált körbe a szobában, mi pedig csak néztük őt, olyan szorosan egymás mellett ülve, mintha szabályosan félnénk tőle. - Ebben a pillanatban el akarok kotródni erről a helyről! - Attila, hékás, nyugodj meg! - állt fel tanácstalanul Dénes, majd megtett pár határozatlan, lassú lépést tomboló barátunk felé, de ez nagyon rossz ötlet volt. - Nem, nem, nem! - kiáltott Attila és levette magát a padlóra. Úgy forgolódott és csapkodott ott, mintha egy hisztis kisgyerek lenne, aki nem kapja meg a konyhaszekrényben lapuló édességet. - Attila, nézd, mi szeretnénk segíteni, de fogalmunk sincs, mi történt veled, és ha nem árulod el, ki vert meg ennyire, vagy azt, hogy miért történt ez, sajnos nem tudunk tenni veled semmit - mondtam, s minden erőmmel igyekeztem minden megmaradt határozottságomat bedobni, hogy hatni tudjak Attilára. (...) Kettesben ültünk a kocsiban. Én a kormány mögött, ő az anyósülésen a köpenyemben. - Ezt ugye nem gondolod komolyan? - tettem fel a kérdést, de tudtam, hogy hiábavaló. Csak egy megvető, a végletekig kimért és rideg pillantást vetettem rám, amivel tudatosította, hogy ő akkor is hazamegy repülővel egy szál köntösben, ha a fene fenét eszik. (...) Huszonöt perc kínos, felkavaró csönd után szólalt meg először. - Tudod Viktor, azt hiszem, beteg vagyok... Nagyon beteg. Hetek óta démonok laknak bennem, ezért most kérlek, hallgass meg, mert nem tudom, leszek-e még egyáltalán újra önmagam. De tudnod kell, hogy ez nem én vagyok. Ez nem lehetek én... - az utolsó mondatot tőlem elfordulva, a kocsi ablakán kibámulva mondta ki, úgy éreztem, inkább már csak magának. Éreztem, hogy nem szabadna megállnom, de képtelen voltam a vezetésre koncentrálni, ezért inkább lekanyarodtam egy kis mellékútra, majd leállítottam a motort. - Megígérem, hogy elviszlek a repülőtérre, ha elmondod, mi történt. Ő csak a fejét rázta. (...) - Nincs mit mesélnem - mondta, s halkan sírdogálni kezdett. - Én akartam, hogy ezt tegyék velem. És a végéig élveztem. Érted? Csak aztán... Amikor vége volt, mintha egyszerre fájt volna mindaz, aminek menet közben, folyamatosan kellett volna. - Hányan voltak? - kérdeztem elcsukló hangon. - Négy nő és három férfi. Nem értettem. Megráztam a fejem egyszer, majd még egyszer, de ez sem segített. Aztán lassan kezdett összeállni egy olyasféle rémkép, ami ellen zsigereimben tiltakoztam. Tekintetem Attila csuklójára tévedt, rajta a lilás-zöldes foltokra, aztán felidéződött a háta, ami pont úgy nézett ki, mint Jézusé a passió képein. - Három férfi... és négy nő... négy nő... - suttogtam magam elé, de nem tudtam elhinni. Nem akartam elhinni. - Úgy érted, Attila, hogy te szeretkezés közben szereztél ilyen sérüléseket? A korábbiakat is... és ezeket is? (...) A motor leállta utáni őrjöngés, amit a néptelen út menti porban művelt, meg sem közelítette azt, amit a szobában csinált. Olyan hangokat adott ki magából, amiket ha nem hallok a saját fülemmel, nem hiszem el, hogy léteznek és bármilyen emberi lény képes arra, hogy akár csak hasonlót is kiadjon magából. Ahogy a földet verte, kioldozódott a sötétkék köntös rajta, s lassan teljesen láthatóvá vált a testén minden borzalmas verésnyom. Szerettem volna segíteni, lefogni, de olyan gyorsan változtatta a földön a pozícióját, hogy esélyem sem volt. - Attila, hidd el, semmi nem akarja, hogy itt maradj, haza fogsz jutni te is, ahogy mi is - próbáltam kapcsolatba lépni vele, de teljesen reménytelen próbálkozásnak bizonyult. Annyira szánalmasnak éreztem magam, ahogy a lemerült mobilommal a zsebemben állok a teljesen kifulladt tragacsom előtt, miközben az egyik legjobb barátom őrült módjára forgolódik a porban, hogy azt már-már lehetetlen szavakba önteni. Csak döbbenten bámultam, szemeimben pedig könnycseppek remegtek. Bárcsak homlokráncolással meg tudtam volna oldani a helyzetünket... Attila párszor beleharapott a földbe, kiadott még néhány vad ordítást magából, majd lassan lehiggadni látszott. Aztán újrakezdte. (...) - Ti ezt még nem értitek - nézett föl rám teljesen elborult tekintettel. Annyira más volt saját magához képest, hogy a hideg kirázott tőle. - Nem fogjátok fel, hogy mindannyian itt fogunk megdögleni ezen a kibaszott helyen! Hát nem érted, Viktor? Mi nem mehetünk innen el... Soha nem jut haza egyikünk sem... Mind itt fogunk megrohadni, mind, mind, mind! - kiabálta, s míg neki a hangoskodása, addig nekem a hallgatásom fordult zokogásba. Csak azt éreztem, hogy összecsuklik alattam a térdem, s pár pillanat múlva ugyanúgy a földön térdepeltem, mint ő. Mi van, ha igaz, amit a spanyol öreg mondott azon az éjszakán, és egyikünk sem véletlenül van itt? Mi van, ha szenvedni jöttünk a bűneinkért? Mi van, ha léteznek azok az ősi, démoni erők, és alakítják a világunkat, vagy legalábbis elégtételt vesznek? Mi van, ha minden lehetséges eszközzel szeretném megvédeni Attilát, de tudom, hogy nem leszek ott, amikor mindez újra megtörténik vele? És mi van, ha nem éli túl a következő alkalmat?
4,
Mezítláb ült a város egyik legmagasabb épületének tetején és a teliholdat nézte. A mélység alatta egyenesen borzongató volt. Ide-oda lóbálta lábait a levegőben. Fejében pedig csak úgy cikáztak a gondolatok. AIDS... Szexfüggőség... Védekezés nélküli érintkezés... Meggondolatlan viszonyok... Hogy tehette?... Miért így?... Gyógyszerek... Kórházi kezelés... Pszichológusok... Halál... Öklendezni tudott volna, ha arra az életre gondolt, ami várt rá. Gyűlölte a tudatot, hogy fizikai testének elmúlásával a társadalom szemében nem marad más, mint egy felelőtlen, súlyosan beteg, megbomlott elméjű fiatal srác, akit a szülei bizonyára nem neveltek jól, azért siklott ki az élete, pedig nyelvvizsgákat, diplomákat szerezhetett volna, aztán családot is alapíthatott volna, mint minden jóravaló felnövő férfi. De ő nem akart egy fotó lenni, amit elrettentő példaként vesznek elő addiktológiai előadásokon. Semmi másra nem vágyott egész életében, mint boldogságra, meg arra, hogy találjon valakit, csak egyetlenegy embert, akivel boldog lehet élete végéig, mint a mesékben. Mégis, ha visszatekintett a mögötte álló útra, nem látott mást, mint görcsös, olykor erőltetett, lélek nélküli orgazmusokat, undorító ösztönkiáltásokat és sok-sok szennyeződést önmagán és azokon az embereken, akikkel találkozott. (...) Úgy rugaszkodott el ülőhelyéről, akkora magabiztossággal, mintha a talaj fél méteren belül érinthetné a talpát. Holott tudta, hogy ez nem így lesz. Zuhanás közben kisebb és nagyobb mellek, majd nagy, szőrös mellkasok elélvezésére gondolt sovány, csontos testén. Minden test alatt úgy feküdt, hogy teljesen ki volt szolgáltatva a ránehezedő húsdarabnak. És ezekben a pillanatokban értette csak meg, hogy soha nem volt boldog igazán senkivel. De talán azok sem, akik vele voltak. Igen, talán az egész világ boldogtalan és beteg, nagyon beteg, nem csak ő. Ez valamelyest megnyugtató akkor, amikor ennyire kevés maradt már hátra... Utoljára még arra gondolt, hogy húszkilósan, remegő kezekkel, maradék emberségéből teljesen kivetkőzve kellene meghalnia egy steril, személytelen kórházi szobában, hogy betolhassák a helyére a következőt. De ő ehelyett zuhant. És életében először érezte, hogy igazán szabad. Mosolyogva ment el.
