Ki áll készen...

... az utazásra, aminek elengedhetetlen jellemzője az álmatlanság?

"Gyere, játsszunk szerelmest
Tudod, olyan veszedelmest."

Csak az éj

A rétegek alatt, nagyon mélyen, Cowardly diktálásában...

Akárhányszor azt hallod, hogy vonzó, rejtélyes, érdekes vagy, képtelenség örülnöd, mert tudod, mi van annak a hátterében, ami ezt mondatja, érezteti az emberekkel, s ennek tudatában aligha tudnál boldogságot erőltetni az arcodra. Az éjszaka gyermeke vagy. De ezt mások nem érthetik, te pedig sosem beszéltél róla senkinek. Mert ne is akarják megérteni. Mert nem kell megérteniük. És nem szabad. Persze ettől mintha még misztikusabb lenne a lényed, ettől ördögi a kör. S közben semmi más nem történik, csupán maradsz, aki lelked mélyén, legbelül mindig is voltál.

Vándor, aki nyugalmat keres, de nem talál.

Barát, aki reméli, hogy a Hold és a csillagok sosem tanulnak meg mesélni.

Társ, akinek alakját annyiszor elnyelte már a sikátorok vastagon gomolygó köde.

Igen, ugyanaz vagy: az éjszaka szerelmese, utazó, nyughatatlan lélek.

S tudod, a külvilág szemében mindez csak egy furcsa, szokatlan vonzódás. Te pedig sosem részesülhetsz abban a kegyben, hogy kiordítsd magadból mindazt, ami benne van. Nemcsak azért, mert véges az életed, hanem azért sem, mert nincsenek rá szavak.

TE vagy. A MÚLTAD az. És nincs rajtatok kívül semmi más. Csak az éj...

Hogyne féltél volna megosztani ezt az utazást?

Öröm, boldogság

Shakespeare: 75. szonett

        

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

S tavaszi zápor fűszere a földnek;

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fél: az idő ellop, eltemet;

Csak az enyém légy, néha azt szeretném,

Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Nem voltam sem ördög, sem angyal...

Szemezgetés Fodor Ákos Dél után c. kötetéből. Valami egészen zseniális, valami egészen aktuális minden sor...

 http://elan.rulez.org/Fodor_Akos.html

A kedvencem még továbbra is:

Szerelem

ahogy a szél meglebbenti a függönyt
nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.

Apró morzsák

- hétfő reggel hajnalban kelek, a fél ötös vonaton alszom, eszem, olvasok és tanulok, aztán pedig rohanok órára, ami zseniális, de mindig elalszom rajta és bűntudatom van, s hogy ez a nap folyamán ne forduljon elő többet, a kétórási előadás előtt nagyon keményen kielégítem a koffeinszükségleteimet
- három óra alvás után, még mindig hétfőn a gépteremben ügyelek fél éjfélig és imádom, amikor félálomban gyönyörködhetem a tizedikről Budapest éjszakai csodáiban meg abban, hogy annyira ÉN vagyok OTT és minden, ami fontos volt/lesz nekem kívül és belül az életem során (annyi minden van az éjszakában...)
- szörnyen nyúzott vagyok és máskor sem alszom valami sokat hétköznapokon, beesik az arcom, ráncosodom, fáradékonnyá és hisztissé tudok változni, mint száz menstruáló nő, csak sokkal rosszabb (szóval oroszlánoskodom, néha még óbégatok is - de csak azért, mert nem jut eszembe az a hangutánzó szó, basszus...), de mégis akad, aki szeret, azt hiszem, és ebben van valami nagyon végletesen megható és szép a számomra
- túljutottam a holtponton és igazán imádom, amit csinálok, csinálhatok, minden nap egy ajándék, amiért a tanulás és a szórakozás között nincsenek falak (gazdaságtöriből meg majd kitalálunk valamit...)
- az irodalomelmélet a kedvencem, meg a nyelvészet(!!!)
- ásványvíz, csoki, "ételszerű izék"
- még mindig imádom a fekete színt, de már nem szeretnék eltűnni (bár szerintem feltűnési viszketegségem sincs)
- tanulás, könyvtár, tanulás, utazás, tanulás, meg valami más, ami hónapokra feltölt
- rajongok a teaházi kalandjainkért
- rajongok a művészmoziért
- rajongok a Vígszínházért
- rajongok az olvasókörért
- rajongok a kortárs filmklubért
- rajongok a kolis bulikért (tényleg mi vagyunk a legjobbak!)
- rajongok a szobatársaimért
- rajongok a szinten és az alsóbb szinteken még néhány emberért (de úgy általában véve az egész közösségünkért)
- rajongok azért, hogy nem vagyok lusta futni
- rajongok azért, hogy olyan szaktársaim és barátaim vannak, amilyenek
- rajongok azért, amiért senki sem tudja elhitetni velem, hogy nem baj, ha az embernek vannak bizonyos elvei, amikhez ragaszkodik, ahogyan azt sem, hogy az élet nem egy öncélú élvezethajkurászás, hogy csak nekem legyen jó és semmi más nem számít

De leginkább azért rajongok, hogy "most nyugalom van, kevés lázadás"...
És balmosoly. (:

Keress és találj meg! (újra és újra)

Szívemből szól most...

"Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük."

Sűrűn hull

Csupán a kripta ajtaja előtt van már csak ölelés...

Már éppen azt hiszem, hogy felejtenék. Egy hajszálon múlik, hogy elhitessem magammal, hogy jól vagyok. Vagy hogy fogok tudni aludni. Vagy hogy minden rendben van. Vagy hogy vége, lezárva, jöhet valami új, ami már nem lesz menedékkeresés, hanem lesz helyette valami felszabadult, uram bocsáss meg, talán valami boldog is...

..., de aztán megtalálok egy képet, amit nagyon régen nem láttam (s még régebben készült, tán a legelső), és összecsavarodik a szívem a fájdalomtól. Annyi minden van benne, pedig "csak" "mi" "vagyunk" rajta. És már olyan gondolatokkal is eljátszom, amikre nincsen a nyelvünknek jelzője. És fáj, kibírhatatlanul, rettenetesen fáj. Fáj az, hogy olyan szépek vagyunk, meg az is, hogy én már sosem leszek olyan szép (te mindig is az maradsz). Fáj az, hogy ötévesnek érzem magam, aki még mindig az óvodában van. Fáj az, hogy már sosem lehetek az sem neked, sem másnak, aki talán egykoron voltam. Fáj az, hogy idegen lettem, még inkább az, hogy egy köszönést sem érdemlek meg, mintha mindig is az lettem volna. De mindig a legfájóbb dolgok a legérdekesebbek.

Ígérem, hogy ez az utolsó. De az is iszonyatosan fáj, hogy tudom, ha olvasnád (amit persze, remélem, nem teszel), azt gondolnád és motyognád magad elé, hogy basszam meg. Tudom, mert ismerlek.

Háromszög

Sötét város, néptelen utcák, macskakő, sűrű zápor utáni tócsahalom...

Hárman vagyunk. Ébren egyedül csak én. A másik kettő lélegzetvételét figyelem, s közben az ablakon bámulok ki. Olyan furcsa ma a Hold... Rosszat ígér. Rosszat sejtek. És a légzésükben is van valami nyugtalanító, amitől egészen különös, nyomasztó fájdalom költözik a szívembe. A barátaim. És féltem őket. És sajnálom őket. És megértem őket. És elfogadom őket. És szeretem őket. Mindegyik tény valahogy egyszerre válik örök érvényűvé bennem. Egyetlen megterhelt, hosszú pillanat alatt. Odakint kétes homály kavarog. Nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e ezt a várost. Ha csak a kilátás lenne, valószínűleg fejbe csapnám magam: hogy lehet ez egyáltalán kérdés?! Aztán amikor újra rájuk pillantok, egyáltalán nem egyértelmű. Nagyon is van létjogosultsága a kételkedésnek. Annyira fáradtak. Fiatal arcukon megjelennek az első ráncok, poros cipőjük valahol lerúgva, elveszve a szobában kavargó sötétben, mely mintha eggyé válna, tökéletesen összeolvadna a kintivel. Egy pillanatra elhiszem, hogy már nagyon régen élnek. De ez butaság. Csöpögő cseppek az ereszen. Felhők úszása az égen. Melankólia. És izzadságcseppek békés, boldog lecsurranása a homlokon. Végre lehet nekik szabadon. Zakatolás, zilálás. Még sokáig szeretnék így ülni, őrködni, csöndesen, elmélkedve, bár kicsit sem megnyugodva. Aztán én is izzadni kezdek. Megroppan egy csontom. Elásítom magam. Fáradok. Jön az álom... Bezuhanok az ágyba. Még szeretnék gondolkodni. Igen, annyira szeretnék éber maradni, de nem tudok. Többet már nem.

Fiatalok vagyunk, de azon az éjszakán mindannyian kilencvenévesek voltunk.

Engedd csak el...

Furcsa, de úgy érzem, végleg. És ez így van jól, mert másképp csak rosszabbul lehet. Néha pillanatok alatt kicserélődik az ember. Vagy éppen ugyanaz marad pontosan. Néha maga sem tudja, mi történik vele, csak úgy érzi a változást a zsigereiben. Akárhogyan is van, azért előtte még meg kell jegyeznem, amit talán nem mondtam el senkinek: ez a kedvenc versem József Attilától.

Óda

1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június

Levegőt kifúj... Nem változott semmi sem. És mégis... Minden más. Itt a vége, fuss el véle! És én futok, nagyon...
Túllépni... Nyitottnak érezni magad valami újra? Esetleg már nem rágódni minden nap ugyanazon? Leszedni végre valahára a tudás és tapasztalás fájáról a most megérett gyümölcsöket?
Nem tudom, melyik az igaz legfőképp. De az biztos, hogy a túllépés nem felejtés. És ez a csodálatos, ez a borzongató.

Melankolikus hangulat, szombat este, romkocsma, egymás ölébe dőlés, miegymás...

És hangulathoz passzoló zene így "pár" nap késéssel:

Az éppen most aktuális "himnusz"

Kányádi Sándor - Koszorú

Simon Bolivar és San Martin emlékének

valaki engem kiszemelt
valamire valamiért
hullatni verejtékemet
s ha nincs kiút hullatni vért
sorsomat én nem tudhatom
a célom is tétova vélt
gyanútlan jöttem mint simon
a cirénei jődögélt
vállamra tették cipelem
hiába kérdezném miért
van aki röhög s irigyem
van aki űz van aki félt
hát viszem egy-két stációt
a megkorbácsolt krisztusért
s megvetek minden protokollt
és minden kincstári babért
a közönyöst a langyosat
kiköptem ha nyelvemhez ért
ha utálnak hát szidjanak
nem haragszom már semmiért
ó te annyiszor megdalolt
szabadság ó te nem remélt
gyolcsoddal hogyha meghalok
törüld le ajkamról a vért

1983

Eleven hús

"(...) Az olyan emberek, mint Te meg én, nem születtünk gyilkosnak. Tudunk fájdalmat okozni, sőt, erre olykor komoly tehetségünk van.
De ölni nem tudunk..."

Mostanság

Igazából nem tudok mit írni...

Vagyis úgy érzem, nem tudok írni semmi érdemlegeset. Mert mostanában annyi minden történt, annyiféle jó és rossz, hogy napi 24 órában blogolhatnék, ha lenne kedvem és időm. De egyik sincs. Ennyire futja. Azt azonban mégis muszáj megjegyeznem, hogy a pillanat, amikor nem tudok megszólalni a meghatottságtól, mert a szobatársam beállít a meglehetősen hideg gépterembe (ahol ügyeletes vagyok) egy (házirendszegő) nagyon finom és nagyon meleg, általa készített finomsággal, felbecsülhetetlen.

Akármi történik, bármin megyek keresztül én és a szeretteim, nem tudok úgy felnézni az égre, hogy a korábbitól eltérő következtetést vonjak le: a világ legszerencsésebb fickója vagyok. Még mindig. Pont.