Be kell vallanom valamit: nagyon sok gyengém van. Már ami a meghatódást illeti bizonyos irodalmi műveken. Úgy értem az igazán mély meghatódást, ami nem feltétlenül könnyekben tör elő az emberből - bár olykor megesik -, hanem inkább megérint, megmozgat benne valamit igazán mélyen.
Merthogy elképesztő mélységei vannak az emberi léleknek.
Nem szeretném nagyközönség elé tárni a gyengéim sorát, de egyet azért megosztok, mert gyönyörű, mert megérdemli, mert úgy érzem, helye van itt.
Weöres Sándor - Bolero
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése