Amíg kitalálom, miről is írhatnék, álljon itt Babits Mihálytól a kedvenc versem. Ez az egész annyira nagyon így van, hogy aligha lehetne jobban szavakba önteni. Babits nagyon tudta. És minden más csak önámítás, belemagyarázás, tévedés. Azt hiszem. Fogalmunk sincs, mi van a másikban. És miért van benne. Egyesek azt mondják, mindez a mi feneketlen egónknak (és Babits feneketlen egójának) köszönhető. Én azt mondom, az a mérhetetlen egoizmus, ha mást gondolunk erről a témáról:
A lírikus epilógja
Csak én birok versemnek hőse lenni,első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nics rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Van dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése