"Rá kellett jönnöm, miközben a boldogságot kerestem, hogy igazán sehol máshol nem lelek megnyugvást, csak a természetben. Tudom, ez óriási közhely és mindenki elmondja magáról, de akkor sem nyilatkozhatok mást. A minap a meggyfák alatt heverésztem a fűben és az eget bámultam, néztem, ahogy elúszik egy-két felhő, s hallgattam, ahogy a tökéletes csöndet olykor madárdal töri meg. Néhány éve az óceánnal néztem farkasszemet, ott ültem, ahol már nedves a homok, amibe belefúrtam a lábamat, s hagytam, hogy időnként lemossa róla a vizes szemcséket a végtelen kékség újonnan megérkező habfodra. Álmaimban pedig egy domb közepén ülök egy széken, háborítatlan békében és tisztaságban, néha a szellő játszik egyet velem, majd ismét a mozdulatlanságé lesz minden. Ilyenkor mindig minden végtelenül egyszerű és a gondok mintha tényleg csupán egy másik univerzumban létező ártalmak lennének. De ott és akkor nincs semmi más, csak Te, én meg a csend. És feljössz hozzám a dombra, egy csésze kávét nyújtasz előre a hátam mögül, megölelsz vagy megcsókolsz, ahogy éppen tökéletes, majd visszamész a házunkba, igen, a mi közös házunkba, amit annyi éven át csinosítgattunk itt a világvégén, távol mindentől és mindenkitől. Ez a nyugalom. Ez a kegyelem. Bármikor elmerülhetek egy könyvben, mondjuk a Száz év magányban, de ha úgy tartja kedvem, felállhatok és lesétálhatok hozzád. Minket itt úgysem bánt senki és semmi.
S milyen különös...
Minden idilli kép, ami álmaimban kibontakozik, valamiben nagyon-nagyon markánsan hasonlít: egyikükben sincsenek túlságosan sokan."
Kívánom neked, hogy teljesüljön ez az álmod!
És ezt kívánom mindannyiunknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése