Nagyon különös álmaim vannak mostanság. Mielőtt bármi
bővebbet mondanék, szeretném leszögezni, hogy imádom az álmokat, a magamét és
mindenki másét is, ha tudhatok róluk, mert szerintem nagyon izgalmas a játék,
amit a saját elménk űz velünk éjjelente. Ugyanakkor furamód hosszú-hosszú
éveken keresztül mindig úgy keltem fel, hogy egyetlen álmomra sem emlékeztem,
néha már olyan is volt, hogy lefekvés előtt beszuggeráltam, hogy miről, milyen
összefüggésben szeretnék álmodni, de semmi.
Aztán érettségi környékén elkezdtem szokatlanul intenzív
áloméletet élni, most pedig „visszatérő álmaim” vannak, de nem történik minden
szigorúan ugyanúgy a mai álmomban, mint mondjuk a tegnapiban, csak vannak
markáns hasonlóságok, összefüggések, egybemosódások. Az utóbbi időben ugyanis
mindig valamilyen utazásos dologról álmodom (ami önmagában még nem lenne valami
nagy dolog, ha azt nézzük, milyen utazásmániás vagyok), csakhogy ezek az utak
általában nagyon gyötrelmesek, zaklatóak és felkavaróak az álombéli énemnek is,
illetve „saját magamnak”, az álmodónak is. (Zárójeles, de nagy kérdésem van.
Vajon más is pontosan érzékeli saját magát, az alvó egyént, miközben álmodik?)
Az első ilyen álom néhány héttel ezelőtt esett meg velem. A
helyszín Budapest. Tél volt, hideg volt, nagyon erős szél fújta a szemembe a
havat. Emlékszem, hogy gyalog közlekedtem a városban, ami szürke volt és
kihalt, olyan, mintha egy atombomba pusztított volna, de a házak rejtélyes
körülmények között megmaradtak az eredeti helyükön. Nincs szerelem, nincs barátság, nincs boldogság.
Még jobban hasonlított az egész egy járvány által kiirtott területre. Vagy mondjuk egy véres diktatúrára, ahol az
embereknek utcára sem szabad lépnie, mert annak súlyos következményei vannak.
Tele voltam frusztrációkkal, mert meg volt beszélve egy találkozóm egy
ismerősömmel (akivel egyébként csak ismerjük egymást, nem nagyon tartjuk a
kapcsolatot), én pedig egyre görcsösebben aggódtam, hogy nem érek oda. Közben
néha-néha előbukkant pár barátom néhány összetákolt építményből, az arcukon
félelem, rettegés. Én pedig megyek, sietek, aggódok, nem érzek együtt, nem
érzek egyáltalán semmit, csak félelmet. A hó pedig kavarog, néhol tüzek égnek
és alszanak el, a tél pedig sosem múlik. És felébredek, találkozó nélkül,
álombéli énemet pedig az elkeseredés és a csalódottság állapotában hagyom. (Kicsit
a Godot-ra várva című mű jut eszembe amúgy a saját álmomról, ami nem igazán
szól sok mindenről, hanem a létállapotot igyekszik megragadni a megfoghatatlan
térben és időben, a nagy-nagy fehérségben, na, hát pont ugyanilyen volt az én
álmom is.)
A második éjjeli vízió jóval komplexebb és hosszabb volt, a
színvilág valamivel élénkebb, a táj azonban nem kevésbé kihalt. Dunakeszire
utaztam egy fekete vonattal, azt viszont nem tudom, honnan. Nem is az az út
volt a lényeg, amit odáig tettem meg, ahogyan az ott eltöltött idő is
lényegtelenné vált ahhoz képest, amit a visszaút jelentett az álomban. Egy idő
után éreztem, hogy görcsösen haza szeretnék jutni, de sehol nem találtam a
vasútállomást. Így aztán egy kavicsos, barátságtalan térre tévedtem, ahol egy
cigányasszonytól kértem segítséget. Ő navigálni kezdett, majd felhívta a
figyelmemet, hogy vigyázzak, mert a jegypénztárig vezető erdő gonosz, és nem
mindenki kerül ki onnan élve (valószínűleg túl sokszor láttam az Evil Dead meg
a Harry Potter 4. című filmeket…). Gonosz is volt az erdő. Nagy nehezen
átverekedtem magam rajta, majd egy szintén kihalt terembe jutottam, ahol
egyetlen pénztár működött a sok közül. Ezután odamentem, egy középkorú férfi
ült az ablak mögött, akitől meg tudtam venni a jegyemet. Kértem, s már
nyújtottam is ugyanannyi pénzt, mint amennyiért megérkeztem a városba (aminek
természetesen semmi köze a valóságos Dunakeszihez…), mire eltolta az összeget,
majd nagyon szigorúan és határozottan megjegyezte, hogy ne sértsem meg, a
városa figyel arra, hogy az utasoknak minden igénye ki legyen szolgálva, ezért
bőven elég néhány forintot fizetnem, ha haza akarok menni. (Értitek: haza…)
A visszaút még szerepelt az álomban, emlékszem, hogy álltam
a vonaton, csupa furcsa, ijesztő ember fogságában, s néztem a tájat, ami
szomorú, köves és nagyon kihalt volt. És közben elképesztően rossz érzések
kavarogtak bennem.
A harmadik álom, ami beillik ebbe a sorba, viszonylag még
friss. Azt hiszem, ez a jövőben játszódott, bár nem mernék semmilyen teret vagy
időt belőni, ha az álmaimról van szó.
Szóval úgy vélem, hogy a helyszín ismét Budapest, egy jóval
fejlettebb, de jóval sötétebb Budapest, mint amit ma ismerünk. A város
berendezkedése és közlekedési viszonyai jól összehasonlíthatóak azzal, mint
amit mondjuk Az ötödik elem című filmben lehet látni. Teljesen egyedül
bolyongtam ebben a jövőbéli metropoliszban, pontosabban szólva száguldoztam az
ismeretlen „űrútvonalakon”, de fogalmam
sem volt, hogy merre is kellene mennem. Ha jól emlékszem, akkor az egyetemre
szerettem volna eljutni, de nem biztos, mert mindent elnyom utólag annak az
érzésnek az intenzitása, hogy én bizony el fogok késni és soha nem érek oda,
ahova szeretnék. Már megint rágódás, már megint kudarc.
Aztán bumm, fogom magam és izzadtan, nem egészen egészséges
szívritmussal felkelek és nem is nagyon tudok visszaaludni…
A vicc? Nos, azóta már többször is álmodtam (pl. ma) ennél
ezerszer különösebbeket, legutóbb egy olyat, aminek a leírásába semmi pénzért
nem fognék bele. És még azzal együtt is,
hogy ennyire teljesen megélem a saját álmaimat, ami eléggé kimerít, azt
állíthatom, hogy szeretem őket. „Az ember tudatalattija határtalan” – én pedig
rajongok az olyan egyszerű, hétköznapi spiritualitásért, mint az álom. Nem is
akarnám őket megváltoztatni, hiszen kétséges, hogy vagyunk-e olyan őszinték az
életben bárhol, bármikor, bárkivel szemben, mint amikor saját magunk vagyunk
összezárva önmagunkkal és álmodunk. Hiszen:
"Könnyű a szökés nappal, de az
éjszakában nincs kiút álmaink óriási ketrecéből."
(Truman Capote)
