Az utazásról

  
Az egyik legtöbbet idézett kedvenc mottóm talán Márai Sándor örök érvényű gondolata: "Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben." Nem véletlenül. Utazni a világ egyik legjobb dolga. Nemcsak a világról, a másságról, az idegenségről való tanulásnak a leghatékonyabb, legélőbb formája, hanem önmagunk megismerésének is semmi máshoz nem hasonlítható módja. Pár éve még nem hittem volna, hogy a szülőhazámtól több ezer kilométerre fogom megtalálni önmagamat, vagy azt, hogy olyan időkben, mikor távol érzem saját magamat önmagamtól, majd egy távoli helyre vágyom vissza...
Amióta az eszemet tudom, utazásmániás vagyok. Ha van szenvedélyem, ami a sírig kísér, azt hiszem, ez az. Sosem felejtem el, amikor Ausztriában egy apácarokonunknál szálltunk meg, én pedig életemben először (s talán utoljára) egy zárdában aludtam. Ötéves lehettem. De bennem élnek Erdély gyönyörű, páratlan hegyei-völgyei, a köztük megbúvó apró temetőkkel, melyekben igazán szép lehet örök álmot aludni. Ugyanígy itt lüktet most minden bulgáriai éjszaka és hajnal, a bazársorokban való kóborgások, az éjjeli tánc a tengerparton, a fürdés a sós vízben, a béna kis szerelem első látásra egy bolgár lány iránt, pont mint egy csöpögős Nora Roberts-regényben. Emlékszem Horvátország sziklavidékeire, dombjaira és folyóira is, a kíméletlen hőségre és a kavicsos partra, ami miért is ne lett volna kavicsos, mikor direkt azért utaztunk le a térség legdélebbi pontjára, hogy homokon járhassunk? 
Minden út közül azonban vitathatatlanul a spanyolországi volt rám legnagyobb hatással. Amit ott és akkor megélhettem és megtapasztalhattam, szentül hiszem, mindenkinek kijár legalább egyszer a saját életében. Akkor is, ha ilyen nagy (vagy ennél sokkal nagyobb), és akkor is, ha csupán egészen pici út szükséges hozzá.

És ott vannak a belső utazásaink, azok a zarándoklatok, amik elvisznek egy olyan intim, annyira "magányos" helyre, amiről igazi kihívás szavakkal beszélni. De jó lenne, ha mindenkinek meglenne a saját maga menedéke. Hiszen én már régóta tudom: "Ha nem találod az utakat a külvilágban, jobban teszed, ha elkezded építeni az utakat befelé. Ezek az utak mélyebbre visznek, mint gondolnád. Nem is hiszed, mennyi világ létezik..." Vajon hol tartana a világunk, ha mindenki ráébredne, hogy mekkora védelmet biztosít a láthatatlan, ahová semmi és senki nem ér el?

Nehéz bármit is kívánni az új évre, mármint a megszokott sablonszövegeken túl. Mert tudom, hogy nincs semmi, aminek mindenki egyformán örülne abban az életszakaszban, ahol éppen tart.
De talán utazásokat, külső és belső vándorlásokat mindenkinek kívánhatok! És sok-sok szeretetet, mert mindannyian örökké éhesek vagyunk.

Ja, és legalább ennyire szép és jó verseket:


Fájnak, fojtanak, ölnek, élve hagyva
sebeznek fényképeid, Mari!
Dohányaranybarnára sárgult régi,
régesrégi fotográfiák…
Fényképek… távoli, római, ottani-akkori
szökőkutas terek, virágos lépcsők, sátoros piacok,
zsalugáteres sikátorok… Trasteverei utcadal:
villanella szól dús leányok után … az ősi, kerítő dalt
láthatatlan latin gitárok húrjai kísérik, el, talán a sírig…
Minden, ami történik, emlék máris?
Emlék, mellyel messzi-szép jövők elébe mennék…
Máriaságod fényét, szárnyalását s annyi jósoló jelét
meddig őrzik ifjúságunk immár időszéli fényképei?
Szépség, erő, lendület, mind legyőzhetetlennek
tetszett, mint a mediterrán égboltozat,
mint a latin tengerhorizontok - - -
Mindenre emlékezem! Egy-egy elvesző részletre,
akár a tűnt egészre… Emlékezetté változom!
Igen, 1969 augusztusának delelő, tűző sugarai
mind ott vannak fényképeiden!
És ott van minden út… de visszafelé mind járhatatlan…
Ott vannak a megtett és a soha meg-nem-tett utak,
igen, múlt időkben, mint az évek…
Fájnak, félelemre riasztanak régi,
római fényképeid!
A távlatos pálmafasorok, píneák, a sötét ciprusok…
Tudom, egy megnevezhetetlen, időtlen összegészben
létezik Róma városa közelében: Rómája szívünknek!
– – –
Romjaid Róma, egy új világ felé vezetnek,
amit élettel én már soha nem érek el…
De majd elérik, látják millió mások,
– ha nem is az én szememmel –
mindazt, amit én most búcsúmmal látok – – –

(Dobai Péter)

Utolsó napok III.

Járd meg a tüzet, mint a pillangó,

járd meg a születést-életet-halált,-

-magadét-másét-mindenkiét,-

kiragadtatsz belőle,

magadban viszed tovább a tüzet

fehéren, világítóan, ragyogóan, egyszerűen

innen, ettől már minden más is igaz, lényeges,

a többi már ettől fakad,

beszélhetsz, tehetsz, hallgathatsz,

mozdulatlan lehetsz.

... világ, otthon lettél, mindenkinek otthona, világa...

/Bolya István/

Utolsó napok II.

Weöres Sándor: Tíz lépcső   

Szórd szét kincseid, a gazdagság

legyél Te magad!

Nyűdd szét díszeit, a szépség legyél

Te magad!

Feled el mulatságaid, a vígság legyél

Te magad!

Égesd el könyveid, a bölcsesség

legyél Te magad!

Pazarold el izmaid – az erő legyél

Te magad!

Oltsd ki lángjaid, a szerelem legyél

Te magad!

Űzd el szánalmaid, a jóság legyél

Te magad!

Dúld fel a hiedelmeid, a hit legyél

Te magad!

Törd át gátjaid, a világ legyél

Te magad!

Vedd egybe életed-halálod, a teljesség

legyél Te magad.”

Utolsó napok I.

Az élet 7 szabálya :
1 ) Békélj meg a múltaddal, így az nem szúrhatja majd el a jövő ajándékait.
2 ) Az, amit mások gondolnak rólad, az ő dolguk. Nem a te problémád.
3 ) Az idő szinte mindent meggyógyít. Adj időt magadnak!
4 ) Ne hasonlítsd az életed másokéhoz és ne is ítélj el senkit! Ötleted sem lehet, miken mentek keresztül.
5 ) Ne agyalj túl sokat! Az a természetes, ha nem tudod mindenre a választ. Meg fogod kapni őket, amikor a legkevésbé számítanál rá és amikor eljön az ideje.
6 ) Senki sem irányíthatja a boldogságodat. Rajtad kívül.
7 ) Mosolyogj! Nem a Tied a világ összes problémája!

Valaki dübörög belül

Már megint.
Ez egy ilyen aktív év.
Megint egy részlet, amiről ugyanúgy azt hittem, hogy az örök titkok ládájába marad bezárva és soha nem kerül felszínre.
Megint van némi valóságalapja.
De többnyire azért mégis fikció.
Ha lesz újévi fogadalmam, hát ünnepélyesen megfogadom, hogy jövőre értelmesebb bejegyzéseket hozok...


*Néha igazságtalannak érzem ezt a játszmát, amit az élet űz velem. Ilyenkor kihúzom magam, a tükörbe nézek és büszkén, bátran belemondom a saját képembe: nem akarok sokat. 
Csak ülni a tengerparti homokban és elveszni a szemében Valakinek, miközben a kezét szorongatom. Nem szólunk egymáshoz, haját belefújja tökéletes arcába a szél, majd amikor megkérdezem, hogy így ülünk-e nyolcvanévesen is, ő is megszorítja a kezem és azt feleli, hogy nem, én pedig beleremegek a szerelembe.
Vagy meztelennek lenni vele egy hideg tér közepén az utcán és felmelegíteni egymás testét, esetleg közösen belehalni a fagyba, mosollyal a szánkon.
Vagy forró kandalló előtt szeretkezni addig, amíg el nem ájulunk.
Vagy szorongatni egy autó hátsó ülésén és végigcsókolózni az utat, aminek nem lényeges sem a kiinduló-, sem a végpontja, mert egyedül az utazás az, ami számít.
Vagy egyszerűen csak létezni és nem gondolkodni és nem beszélni, csak érezni és tenni, amit kell.
Nem képzelt dolgokba beleszeretni.
Igen-igen... A világot akarom. Minden világot.*

Az Óda árnyalatai

Nem, nem ötven.

"Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz."

Boldog Karácsony

Öt évvel ezelőtt ültem a kertben és éppen nagyon boldogan hintáztam. Örültem a nyárnak. Aztán egyszer csak történt valami. Nem azt akarom mondani, hogy úgy csapódtak az életembe, mint egy meteor, de azért akkora túlzás sem lenne. Sokáig nem akartam elhinni, hogy bárki lelke kifeszíthető (mondjuk, a konzervatívság kedvéért) egy asztalra. Aztán jöttek még többen... És mire megemésztettem az előbbit, máris meg kellett békélnem a gondolattal, hogy a lelkem nem egyedül az enyém, hanem osztoznak, vagyis osztozunk rajta. Bár erről nehéz írni, mert ezt a rejtvényt a mai napig fejtegetem. Most leginkább ott tartok, hogy sok csodálatos lélek nőtt ki, nőtt túl engem. És nem lehettem sokáig az apjuk. (Nem is voltam jó apjuk arra a rövid időre sem.)

"Azok az emberek, akiknek találkozniuk kell, úgyis megtalálják egymást."
És tényleg nincs semmilyen különlegesség, amivel egyedül lennénk. Ha hárman vagyunk az egész világon, valahogy hárman keresztezzük a másik életét. 

Igazából a karácsony kapcsán most arról szerettem volna főleg írni, hogy mekkora öröm a játék. Az őszinte, igazi játék.
Azok, akik velem élnek, sokféle játékot ismernek, sokat űztek kényszerből, elkeseredettségből, menekülésből (a magány elől)... Tudják, mit jelent a "jövőre veled ugyanitt", az orosz ruletten pedig szerintem már csak nevetnének. Talán az egyetlen, amiért irigylem őket, az az "egy nap az élet" nevű játék. Zavarba ejtő odaadással és komolysággal tudják csinálni. (Ezzel kezdődik el az egész...)
De nem ismerik a játék felszabadult, szent oldalát. A tét nélküli unalmat. A nyugalmat. Remélem, az ő útjuk is elér egyszer idáig... Mert az éjjeli utak sosem fogynak el, akkor sem, ha ünnepi fények világítják meg az éjszaka sötétjét.

Szép napokat mindenkinek!
Mi pedig jövőre is folytatjuk tovább, rengeteg mindennel mögöttünk - és remélhetőleg még ezerszer annyival előttünk.