Ki áll készen...

... az utazásra, aminek elengedhetetlen jellemzője az álmatlanság?

"Gyere, játsszunk szerelmest
Tudod, olyan veszedelmest."

Csak az éj

A rétegek alatt, nagyon mélyen, Cowardly diktálásában...

Akárhányszor azt hallod, hogy vonzó, rejtélyes, érdekes vagy, képtelenség örülnöd, mert tudod, mi van annak a hátterében, ami ezt mondatja, érezteti az emberekkel, s ennek tudatában aligha tudnál boldogságot erőltetni az arcodra. Az éjszaka gyermeke vagy. De ezt mások nem érthetik, te pedig sosem beszéltél róla senkinek. Mert ne is akarják megérteni. Mert nem kell megérteniük. És nem szabad. Persze ettől mintha még misztikusabb lenne a lényed, ettől ördögi a kör. S közben semmi más nem történik, csupán maradsz, aki lelked mélyén, legbelül mindig is voltál.

Vándor, aki nyugalmat keres, de nem talál.

Barát, aki reméli, hogy a Hold és a csillagok sosem tanulnak meg mesélni.

Társ, akinek alakját annyiszor elnyelte már a sikátorok vastagon gomolygó köde.

Igen, ugyanaz vagy: az éjszaka szerelmese, utazó, nyughatatlan lélek.

S tudod, a külvilág szemében mindez csak egy furcsa, szokatlan vonzódás. Te pedig sosem részesülhetsz abban a kegyben, hogy kiordítsd magadból mindazt, ami benne van. Nemcsak azért, mert véges az életed, hanem azért sem, mert nincsenek rá szavak.

TE vagy. A MÚLTAD az. És nincs rajtatok kívül semmi más. Csak az éj...

Hogyne féltél volna megosztani ezt az utazást?

Öröm, boldogság

Shakespeare: 75. szonett

        

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

S tavaszi zápor fűszere a földnek;

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fél: az idő ellop, eltemet;

Csak az enyém légy, néha azt szeretném,

Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Nem voltam sem ördög, sem angyal...

Szemezgetés Fodor Ákos Dél után c. kötetéből. Valami egészen zseniális, valami egészen aktuális minden sor...

 http://elan.rulez.org/Fodor_Akos.html

A kedvencem még továbbra is:

Szerelem

ahogy a szél meglebbenti a függönyt
nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.

Apró morzsák

- hétfő reggel hajnalban kelek, a fél ötös vonaton alszom, eszem, olvasok és tanulok, aztán pedig rohanok órára, ami zseniális, de mindig elalszom rajta és bűntudatom van, s hogy ez a nap folyamán ne forduljon elő többet, a kétórási előadás előtt nagyon keményen kielégítem a koffeinszükségleteimet
- három óra alvás után, még mindig hétfőn a gépteremben ügyelek fél éjfélig és imádom, amikor félálomban gyönyörködhetem a tizedikről Budapest éjszakai csodáiban meg abban, hogy annyira ÉN vagyok OTT és minden, ami fontos volt/lesz nekem kívül és belül az életem során (annyi minden van az éjszakában...)
- szörnyen nyúzott vagyok és máskor sem alszom valami sokat hétköznapokon, beesik az arcom, ráncosodom, fáradékonnyá és hisztissé tudok változni, mint száz menstruáló nő, csak sokkal rosszabb (szóval oroszlánoskodom, néha még óbégatok is - de csak azért, mert nem jut eszembe az a hangutánzó szó, basszus...), de mégis akad, aki szeret, azt hiszem, és ebben van valami nagyon végletesen megható és szép a számomra
- túljutottam a holtponton és igazán imádom, amit csinálok, csinálhatok, minden nap egy ajándék, amiért a tanulás és a szórakozás között nincsenek falak (gazdaságtöriből meg majd kitalálunk valamit...)
- az irodalomelmélet a kedvencem, meg a nyelvészet(!!!)
- ásványvíz, csoki, "ételszerű izék"
- még mindig imádom a fekete színt, de már nem szeretnék eltűnni (bár szerintem feltűnési viszketegségem sincs)
- tanulás, könyvtár, tanulás, utazás, tanulás, meg valami más, ami hónapokra feltölt
- rajongok a teaházi kalandjainkért
- rajongok a művészmoziért
- rajongok a Vígszínházért
- rajongok az olvasókörért
- rajongok a kortárs filmklubért
- rajongok a kolis bulikért (tényleg mi vagyunk a legjobbak!)
- rajongok a szobatársaimért
- rajongok a szinten és az alsóbb szinteken még néhány emberért (de úgy általában véve az egész közösségünkért)
- rajongok azért, hogy nem vagyok lusta futni
- rajongok azért, hogy olyan szaktársaim és barátaim vannak, amilyenek
- rajongok azért, amiért senki sem tudja elhitetni velem, hogy nem baj, ha az embernek vannak bizonyos elvei, amikhez ragaszkodik, ahogyan azt sem, hogy az élet nem egy öncélú élvezethajkurászás, hogy csak nekem legyen jó és semmi más nem számít

De leginkább azért rajongok, hogy "most nyugalom van, kevés lázadás"...
És balmosoly. (:

Keress és találj meg! (újra és újra)

Szívemből szól most...

"Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük."

Sűrűn hull

Csupán a kripta ajtaja előtt van már csak ölelés...

Már éppen azt hiszem, hogy felejtenék. Egy hajszálon múlik, hogy elhitessem magammal, hogy jól vagyok. Vagy hogy fogok tudni aludni. Vagy hogy minden rendben van. Vagy hogy vége, lezárva, jöhet valami új, ami már nem lesz menedékkeresés, hanem lesz helyette valami felszabadult, uram bocsáss meg, talán valami boldog is...

..., de aztán megtalálok egy képet, amit nagyon régen nem láttam (s még régebben készült, tán a legelső), és összecsavarodik a szívem a fájdalomtól. Annyi minden van benne, pedig "csak" "mi" "vagyunk" rajta. És már olyan gondolatokkal is eljátszom, amikre nincsen a nyelvünknek jelzője. És fáj, kibírhatatlanul, rettenetesen fáj. Fáj az, hogy olyan szépek vagyunk, meg az is, hogy én már sosem leszek olyan szép (te mindig is az maradsz). Fáj az, hogy ötévesnek érzem magam, aki még mindig az óvodában van. Fáj az, hogy már sosem lehetek az sem neked, sem másnak, aki talán egykoron voltam. Fáj az, hogy idegen lettem, még inkább az, hogy egy köszönést sem érdemlek meg, mintha mindig is az lettem volna. De mindig a legfájóbb dolgok a legérdekesebbek.

Ígérem, hogy ez az utolsó. De az is iszonyatosan fáj, hogy tudom, ha olvasnád (amit persze, remélem, nem teszel), azt gondolnád és motyognád magad elé, hogy basszam meg. Tudom, mert ismerlek.