Még itt vagyunk

Be kell vallanom valamit: nagyon sok gyengém van. Már ami a meghatódást illeti bizonyos irodalmi műveken. Úgy értem az igazán mély meghatódást, ami nem feltétlenül könnyekben tör elő az emberből - bár olykor megesik -, hanem inkább megérint, megmozgat benne valamit igazán mélyen.
Merthogy elképesztő mélységei vannak az emberi léleknek.
Nem szeretném nagyközönség elé tárni a gyengéim sorát, de egyet azért megosztok, mert gyönyörű, mert megérdemli, mert úgy érzem, helye van itt.

Weöres Sándor - Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk

Csak egy kérdés

Mert ez a blog amúgy is a hosszú, közérthető bejegyzéseiről híres...

Na most akkor ki van kivel???

Keep calm...

Sosem szabad megfeledkeznünk róla, hogy csupán kölcsönkaptuk!!!

Tompa Mihály: Népdalok

           I.
Tél után jön a tavasz,
Ma már a lány mind ravasz;
Szembe, mondja, hogy szeret,
Hátad mögött kinevet, -
A minap hogy az erdőn
Szembe jött a szeretőm,
Csókot kértem, nem adott,
Még meg is haragudott.
Megállj leány, a nyáron
Meg nem látsz a határon,
Tiszán, Dunán átmegyek,
Hogy rajtad boszút vegyek.
Majd meglátod jó Maris,
Megcsókolnál százszor is,
Sirva kéred az eget,
Hozzon vissza engemet.
El is ment a jó legény,
De megjárta ám szegény:
A lány úgy megsiratta,
Hogy kezét másnak adta.
           II.
Süt már a nap melege,
Megyen a Tisza jege,
A kikelet közelít,
Mindent örömre derít.
Virítnak a virágok,
Örülnek a leányok;
De én nem bánnám, ha már
Itt volna a meleg nyár;
Aztán ha tél kerülne,
A szivem is örülne,
Mert farsangon, ha hó lesz,
Rózsám, tudom, hogy elvesz.
           III.
Kis ház előtt eperfa áll,
Alatta szép lány sirdogál,
Már az éjfélt elhaladta,
Mégis sír az isten-adta.
Ne sirj Maris, felejtsd el őt,
Találsz te még szebb szeretőt;
Hogy elhagyott a csapodár,
Azért bizom könyezni kár.
Én is egykor leány-fővel
Megjártam sok szeretővel;
Előbb mindig beteg lettem,
Utoljára föl se  vettem.

Ez az Ady...

Komolyan mondom, tudom, hogy nevetséges vagyok, de még mindig nem tudtam túltenni magam egy dolgon.
Szóval az emelt magyar érettségi versfelismeréssel nyitott, amiben öt versrészletet kellett felismerni, a gazdájának a nevét pedig a kihagyott helyre leírni. Ötből négy ment is, utólag szörnyen dühít, hogy nem ismertem fel a Kocsi-út az éjszakában című Ady-verset, de most mégis...

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

(Egyébként minden vers a Holdhoz vagy az éjszakához kapcsolódott.)
Hogy írhatott már ilyet ez az Ady...?! Ez nekem még továbbra is annyira szörnyen tipikusan kosztolányis, hogy ma is gondolkodás nélkül az ő nevét írnám.
Kész vagyok. Vagy csak az agyamra ment a negyven fok. Vagy csak így lázadok, hogy hirtelen annyi mindent kellene csinálni, hogy direkt nem azzal foglalkozom, amivel kéne.

"Ön felvételt nyert a Halhatatlanok Társulatába..."

Amikor esedékessé vált, hogy elgondolkozzam ismét azon, hol is kellene továbbfolytatnom a tanulmányaimat, egyértelmű volt, hogy az ELTE előkelő helyet fog elfoglalni a "kívánságlistámon". Már jóval előtte is csupa jót hallottam erről a helyről, sokan csak "a tudás közössége"-ként emlegették, aztán magam is elment a nyílt napra. Ott döntöttem: igen, ide szeretnék járni majd én is!

Nos, nem volt felhőtlen és egyszerű út, de a mai napon lezárult a felvételi eljárás, engem pedig felvettek az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának magyar-történelem szakos osztatlan tanárképzésére. (:

Kicsit még a hatása alatt vagyok a dolognak, mert nehéz elhinni, hogy tényleg sikerült, de igyekszem kellőképpen kimutatni, hogy mennyire boldog vagyok belül.

Vigyázz, Budapest, mert jövök! Elnézést, gyüvök-e!

Pilinszky most és mindörökké

Valami körbeért. Valami véget ért. Valami elkezdődik. Valami örök.

Pilinszky János: Mire megjössz
 
Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.
A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.
Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.
A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.
Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.
Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.
Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.

(Harmadnapon, 1946-1958)