Várakozás

Egyszerre foglalkozom Beckett Godot-ra várva című regényével és Goethe A kedves közelléte című költeményével, közben pedig rá kell döbbennem, hogy az egyik kedvenc létállapotom a várakozás. Várni valamire, s leginkább valakire annyiféleképpen és annyiféle helyen lehet, ráadásul annyi minden van egy-egy ilyen helyzetben. És mégis... Valahogy minden várakozásban vágyakozás is van, meg egyfajta sajátos, máshoz nem mérhető misztikusság, ahogy a magány szinte már nem is magány, mert mintha a bennünk feltörekvő izgalom testet öltene és életre kelne.
Olyan jó lenne tudni szépen írni és kifejezni magamat igazán...
Akkor még azt is elmesélném részletesen, hogy ezen a héten mennyiféleképpen vártam és mennyiféle emberre...
De így csak ennyit tudok mondani.

Laci

---

A narancs gerezdjeire hullott, ő pedig ott állt az asztal mellett, benne egy olyan körben, amire nagyon nem vágyott. Most már nincs menekülés. 

- Egészségünkre! - mondta a főkolompos.

Ismét egy olyan nap, amikor nem tud eleget tenni a fogadalmának. Megint menekül. És nem old meg semmit. Így megy ez...

Az ital tömény volt, erős, csak úgy égette a torkát. A többiek hamarabb lehúzták és már nyúltak a narancssárga gyümölcs felé, de ő képtelen volt egy centit is elmozdulni. Borzasztó hányinger tört rá, és úgy érezte, ezúttal nem az italtól, hanem a saját gyengeségétől háborog a gyomra.

---

Összefolytak a hangok a levegőben, alig volt eszméleténél. Nagyjából felfogta, hogy aggódó emberek veszik körül és a nevét kántálják, aztán meg ostoba módon kérdéseket tesznek fel arról, hogy hallja-e őket és jól van-e, mintha nem lenne tökéletesen nyilvánvaló, hogy képtelen a reagálásra. A személyeket azonban nem tudta beazonosítani, csupán sejtései voltak. Az utca köve hideg volt, felcsúszott pólójának hála ráadásul pont a bőrét érte a kellemetlen érzés. Mégis lehetetlennek tűnt, hogy felálljon, vagy akár csak odébb guruljon egy kicsit. Körülötte szanaszét köpetek, üvegek, hányásmaradékok hevertek, közülük néhánynak ő volt a gazdája. Abban a pillanatban szívesebben meghalt volna, minthogy bármi mást kezdjen magával és az életével.

---

A másnap rettenetes volt, sokkal pokolibb, mint a sok-sok korábbi. Gyorsan kirohant a vécébe és húsz percig bent volt, de ez aligha jelentett végleges megoldást a nap további részére. Még néhányszor kifutott, egyszer el sem jutott a kagylóig, csupán a csapig. Nem tudta eldönteni, hogy a feje fáj-e jobban vagy a hasa. Egy múltbéli éjszaka jutott eszébe meg egy beszélgetés, ahol teljes őszinteségével és minden fájdalmával ecsetelte valaki nagyon fontosnak, hogy szíve szerint azért lenne minden nap részeg, vagy inná magát egyszer halálra, hogy soha többet ne kelljen a felkeléstől szenvednie. Utálta, hogy nem járt sikerrel ezúttal sem.

---

Viktor abbahagyta a kétségbeesett ordibálást és ajtópüfölést, majd egy határozott mozdulattal rárúgta az ajtót. A fürdőhelyiség steril fehérségét megtörte a piros vér. Viktor kis híján összeesett a látványtól. Ő pedig csak vagdosta magát a kezében levő nagyobb darab üveggel, lassan, mechanikusan, majd egyre gyorsabban és egyre magasabbról, s ahogy a fájdalom növekedett, úgy torzult és erősödött a torkából feltörő hang is. 

- Véget kell érnie - gondolta. - Véget kell érnie, itt és most. Ha meg akarja akadályozni, őt is megölöm. 

Röviden

Egyik este, nem is olyan rég, arra ébredtem, hogy soha többé nem leszek képes pólóban aludni. Fura, mert korábban mindig hatalmas igényem  volt rá, teljesen mindegy, mit csináltam előtte, vagy milyen évszak volt. Aztán hirtelen hideggé, forróvá, izzadttá változott a pólóm, pedig egyik sem volt, ráadásul fekete, zenekaros, szeretem. Vajon a félmeztelenül szunyálás a férfiasság egyik kritériuma? Vajon sok totál érthetetlen 180 fok vár még rám? Gyanítom.

Még intimebb, ha elmesélem, hogy szintén nem olyan régen két nagyon kedves emberrel támogattuk egymást végig a fél városon, az egyiküket régóta ismerem, a másikukat aznap este ismertem meg. Fura, hogy nem teljesen józanul milyen közel van az Árpád-hídtól a Béke tér. Bár egyébként is mindig nagyon izgalmas kitapasztalni, ahogy megváltozik a világ. (Laci, ne röhögj már ilyen szánakozóan!) Ha leírnám, hogy miközben ők dohányboltot kerestek, én meg benzinkutat, aztán pedig nagyon hosszasan egymást, az már nemcsak intim, hanem szinte obszcén is lenne, még szép magyar szavakkal kifejezve is.

Most pedig éppen szobacserét szervezek. Fura, hogy egy légtérben élek két olyan emberrel, akik ugyanazt élik át, ráadásul mindkét legfőbb ok kettővel lakik arrébb, éppen egymással szemben. Nem mondom nekik, hogy elmenekülnek (legalább egy szintet) a problémák elől ahelyett, hogy megoldanák őket, mert el sem tudom képzelni, milyen az, amikor idő sincs arra, hogy valaki hiányozzon, de azt hiszem, semmiképpen sem lehet jó.
Így megy ez, ember tervez, Isten végez. És nagyon sok aggodalommal tölt el, hogy egészen kicsiben láthatom, mennyire törékeny minden. Nem lesz hat év a tizediken, de ezt még tudom emészteni, sőt, azt hiszem, egészen pozitív dolgokra ösztönöz a tényállás.

Az első hét gondolatjelei

- teljesen spontán összehozni egy olyan közös utazást, amit soha nem sikerült akkor, amikor nagyon aprólékosan, nagyon görcsösen akartuk mindketten
- megszakadni a sok csomagtól, majd megkönnyebbülni a monstrum látványától, ami az otthon
- újratalálkozásokban bővelkedni, hajnalig mesélni és meséket hallgatni
- keveset aludni, mégis kipihenten ébredni
- ismerkedni új tanárokkal, új tárgyakkal, új helyzetekkel
- gyönyörködni a kilátásban
- rekordot dönteni (12 órát aludni a koliban!!!)
- várni és vágyakozni
- többször részegnek lenni, mint józannak (és nem feltétlenül hagyományos értelemben)
- hajnali háromkor egy random pontján egy random folyosónak leülni egy random ember mellé, közösen pálinkázni (pedig nem is szeretjük a pálinkát)
- az utolsó éjszakaival Ferihegyre utazni
- hatalmasakat bulizni
- 32 órán keresztül talpon lenni
- folyamatos ihletettségben úszni
- szomorkodni, amiért megint nincs idő, és örülni, amiért ismét van
- végre letudni a nagy bevásárlást
- tanulási stratégiákat gyártani
- hadi stratégiákat gyártani
- megbeszélni a fiúkkal a játékszabályokat (mármint mindegyikkel mindegyiket)
- nevetni magunkon, hogy soha, de soha nem tanulunk a hibáinkból
- megfigyelni, hogy mostanság valahogy mintha minden ugyanarról szólna

- leginkább nagyon határtalanul boldognak lenni

"Éreztél már olyat, hogy valaki rólad írt verset?"

Csabai Máté verse.

 SZÍVEM CSÖNDES CSÖND
kabátomat úgy aggatták rám
kötélből gúzsból adtak sálat
elrepült elrepült a mátkám
elrongyolt a mindig-használat
tűzből vízbe estem
megpihennék pihennék az esten

milyen zene szól most bennem
ázott gyékény szalma nem zizeg
ki most a csend halld énekem
szép ének ez de nem mindenkinek
körhinta a lelkem
forog még félholtra verten

rabságomat más rabok szabták
hullanak ők is tiszavirág isten
létrám gyenge hasadva hasadt ág
ajtóm szürke lógok a kilincsen
ördög az én uram
haja lobog ha mezőkön rohan

kabátomat emberek adták
nadrágom szűk bokámat veri
cipőm nincsen elhagytam lásd
de az ingem még fehér és isteni
szívem csöndes csönd
nem köti sem ég sem föld

Két pillanat

Az egyik...

"- A hegy orma fenyegetően néz le ránk.
- Lassul a szíved...
- De dobog."

A másik...

"- Mi már sosem aludhatunk, igaz? Örökké álmatlan és nyugtalan éjjelek várnak ránk. Ugye jól gondolom?
- Pontosan így van. És csak őszintén remélhetem, hogy az egyiken meglátod majd a gyönyörűségét mindennek."

Közjáték

Egy kis előzetes mindabból, ami hamarosan következik...

Viktor naplójából

***

Egészen valószínűtlen volt, hogy biztonságérzetet nyújtott Attila jelenléte. Az, hogy ott volt nekem. Pontosabban szólva, hogy ott lehettünk kölcsönösen egymásnak. Korábban nem hittem volna, hogy ilyesmit érezhetek egy olyan ember iránt, aki egyre furábban és furábban viselkedik az utóbbi időben, mégis, aznap éjjel gazdagnak éreztem magam, jóllehet a három barátom közül már csupán csak egyet tudhattam viszonylagos biztonságban - s arról most nem beszélek, hogy mennyire erős ez a viszonylagosság, ha figyelembe vesszük, hogy az ő úgynevezett biztonsága az én személyemet jelenti. 
Az elmúlt napok viszonylag nyugodtan teltek, mármint ahhoz képest, amit Attila produkálni tudott. Elmúltak a dühkitörések, a hisztériák, a falkaparások és a megmagyarázhatatlan felüvöltések az éjszaka közepén. Akkor is nyugodtan, mozdulatlanul ült a kanapén, szemben velem, aki egy háromlábú széken rostokoltam és azt figyeltem, hogyan tűnik el a kezében meglehetősen bizonytalanul álló bögre felől a gőzölgés.
- Ki fog hűlni a teád - próbáltam kapcsolatot teremteni vele, de ez már túlságosan merész vállalkozás volt.
Semmit nem reagált. Bárcsak megtaláltam volna a legjobb módját, hogy beszélgessünk egy kicsit. 
- Elkezdődött - mondta néhány perc csend után teljesen váratlanul, nem nekem, inkább magának, bele a levegőbe, de olyan komolysággal és átéltséggel, mintha egy nem látható harmadik személy is jelen lenne a szobában. Már a gondolattól libabőrös lettem.
- Parancsolsz? - tettem fel az értetlenkedő kérdést.
Szigorúan nézett rám.
- Hát nem érted? Őt is utolérte az éjszaka. Már éjfélre jár - szegezte tekintetét hirtelen a fejem felett kattogó öreg órára. - Laci nem fog hazajönni. A fekete varázslat... Őt is megszólította az éj, most pedig te...
- Elég! - csattantam fel dühödten, mert pontosan tudtam, mit akar mondani, és nem kértem a további sületlenségeiből. - Attila, ezt azonnal fejezd be! Miért nem beszélhetünk mi már normálisan egymással? Mint régen, mielőtt idejöttünk. Miért, miért, miért nem? - hangoskodtam, s észre sem vettem, hogy ugyanúgy viselkedem, mint ő akkor, amikor megkért, hogy kötözzem oda az ágyához és soha ne engedjem, hogy többet visszamenjen... oda. 
Az arcáról minden földi érzés eltűnt abban a pillanatban. Erre a reakcióra számítottam a legkevésbé. Akkor még nem tudtam, de azóta megértettem, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, ő pedig végképp lemondott róla, hogy valaha tudhatom, valaha megérthetem mindazt, amit üzenni szeretne, mindazt, amit én csupán egy logikátlan, kérdőjelekkel telített fantáziavilágnak gondolok, mert nem vagyok elég erős hozzá, hogy belássam: nem az.
Nem volt semmi értelme annak, hogy tovább üljünk egymással szemben, kínos csöndben és még kínosabb várakozásban, helyette felálltam és a konyha felé vettem az irányt, hogy magamnak is töltsek egy kis forró italt - legalább addig sem kell azt a kiismerhetetlen, teljes mértékben megváltozott arcát bámulnom.
Mire visszatértem, kis híján elejtettem a bögrét a kezemből, annyira ledöbbentett a látvány. Utoljára akkor láttam ahhoz foghatót, mint amit Attila művelt a padlón, amikor rémesen bugyuta, '80-as évekbeli ördögűzős horrorfilmeket néztem. A valóságban a jelenet szó szerint vérfagyasztó volt. Attila a földön hempergett, és egyre gyorsuló köröket írt le a parkettán, miközben egyre hangosabban és egyre elviselhetetlenebbül üvöltött. 
- Crztt... - hörögte.
Óvatos, lassú léptekkel közelítettem felé.
- Hogy mondod? - hallottam a saját hangom remegését.
- Ceruzát! - üvöltötte a képembe. - Hozz rögtön ceruzát és papírt!
A pillanat emészthetetlenségében nem tudtam mást tenni, mint eleget tenni a kérésének. A szobámból hoztam gyorsan üres lapokat és egy grafitot, s mivel nem tudtam sokkal értelmesebb dolgot tenni, jobb híján elé vetettem, mint valami kutyának.
- Tessék, amit kértél.
Vicsorogva pillantott rám, mintha nem is ember lenne, a szemei pedig öltek, egyenesen öltek, a szó lehető legszorosabb értelmében. Normálisnak aligha nevezhető mozdulattal rántotta maga elé az egyik lapot, a ceruzát pedig görcsösen tartotta remegő kezében, s így kezdett el valami fekete, számomra értelmezhetetlen vonalat húzni, aminek a vége egy fekete csomóba torkollott, a csomó pedig egyre nagyobb és nagyobb lett, Attila eszeveszettül húzta az egymásra épülő köröket, mígnem a ceruza hegye felmondta a szolgálatot, s az ily módon működésképtelenné vált eszközt a sarokba hajította.
- Attila, mit jelentsen ez? - kérdeztem rémülten.
- Ott van - dobta elém a lapot, miközben lassan feltápászkodott és összekulcsolta a kezét a térdein. Már nem volt rémisztő. Sokkal inkább hasonlított egy kisgyerekre, aki saját maga is nagyon retteg valamitől. 
- Mármint Lacira gondolsz? De Attila, ezek csak kivehetetlen vonalak számokkal és egy nagy paca. Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Érted, amit beszélek?
- 200 méter balra, a sövényig, aztán másfél kilométer egyenesen, de busszal egyszerűbb és rövidebb, és a helyedben sietnék.
- Miket hordasz itt össze?
- Viktor - a hangja megint új volt, szinte már nyugodtnak is nevezhető, vagyis olyan, amilyennek nagyon régen hallottam utoljára. - Kérlek, hallgass meg! Tudom, hogy hülyeség, de azt hiszem, mióta elment, együtt élek vele. Érzem, amit érez, látom, amit lát.
- De...
- Nagyon rosszat sejtek. Valami hatalmas baj fogja őt érni, ha nem sietsz. Én képtelen vagyok veled tartani, de neked menned kell, mert ha nem mész, istenemre mondom... - hangja elcsuklott és zaklatott, rapszodikus sírásba váltott. Amikor közelebb léptem és vigasztalni próbáltam, hirtelen felszökkent és tőlem egyre távolodva, ridegen és komolyan folytatta, miközben farkasszemet nézett velem: - Indulj! Most azonnal! Érzem a mérhetetlen keserűséget és fájdalmat benne. Ha ma nem vigyáz rá valaki, ő nem fog tudni vigyázni magára. És a szíve, Viktor - zokogta. - Érzem, ahogy a szíve megszakad...