Most jó

Azt hiszem, semmilyen tekintetben nem lehet okom panaszra. Kezdek helyrerázódni, ami így, a második félév kezdete előtt néhány nappal kifejezetten jól jön ahhoz is, hogy úgy tudjam csinálni a dolgaimat, ahogyan szeretném. Pont ma beszélgettem arról, hogy véleményem szerint nem vagyok görcsösen maximalista, de ha már valamit csinálok, akkor azt vagy csináljam a lehető legjobban, vagy inkább ne csináljam sehogy, mert az adott területek nem érdemlik meg és nagyon szükségük van elmélyült, önmagukat odaadó emberekre. Kicsit problémásabb, hogy a kapcsolataimmal is ugyanígy állok, pedig szerintem görcsösen megfelelni vágyó sem vagyok, de hogy a fenébe ne rágódnék néha azon, hogy tudnék-e többet, jobbat adni, amikor annyira, de annyira megérdemlik?
Na mindegy, megfogadtam, hogy ez most egy boldog poszt lesz.

Szóval sikerült regenerálódnom valamelyest, de azért néhány hatalmas alvásra még igényt tartok. De ezek a pihenések legalább mintha már a tartalékolás funkcióját töltenék be, nem pedig a tűzoltásét. Iszonyú sok filmet néztem meg az utóbbi időben (azt hittem, a Taxidermia után már nem láthatok undorítóbb, felkavaróbb, pszichésen nagyobb sérüléseket okozó filmet, pedig igen: 28 nappal később. Soha ne nézzétek meg!!!), és iszonyú sokfélét, amiből, azt gondolom, tudtam épülni. De az itthon eltöltött időm nagy részét mégiscsak olvasással töltöttem. Vagy zenehallgatással. Nem tudok elégszer rádöbbenni, mennyire csodás dolog a művészet. 
De a rácsodálkozás egészen egyszerű színterein is megnyilvánult az életemnek. Például itt van a reggeli kérdése. Semmi baj a hagyományos koleszos verziókkal, mint a keksz, müzli vagy béna szendvics, sőt, ezek nagyon is kellenek ahhoz, hogy igazán jelenteni tudjon valamit egy pirítós, egy rántotta, vagy a bundás kenyér. De ez itt nem gasztroblog. 
Mostanában örülök, hogy van erőm és aktivitásom ahhoz, hogy szépen lassan előjöjjek a takaró és a könyvhalmok alól és a jövőbe tekintve felkészüljek erre-arra, mindenféle különböző dologra. A pendrive már tartalmazza a második szemeszter tárgyairól nevet kapó mappákat, ami sok-sok érdekességgel lesz megtöltve reményeim szerint. Én közben szorgalmasan olvasgatom a folyamatosan beérkező üzeneteket, tematikákat, és magam is elég serényen írok leveleket mindenféle címre, ami pedig még jobb, hogy az esetek túlnyomó részében választ is kapok a problémáimra. A tárgyfelvétel most valahogy finoman szólva sem megy gördülékenyen, nagyon nehéz úgy összehozni a dolgokat, hogy jó legyen a tanár, az időpont, az órák napon és heten belüli aránya, de pénteken többet ne kelljen bemenni. És most tartok ott (igaz, ez vagy a negyvenedik variáció), hogy egészen pofás és tudtommal majdnem az egyetlen vagyok, aki mindenhová bejutni látszik (ja, aki nem jár törire, szerintem fogalma sincs, mit jelent egy órára BEKERÜLNI, hogy a teljesítés kérdéséről már ne is beszéljünk), és ennek igazán örülök. 
Ezenkívül alakulnak a programok is, terítéken van egy hatalmas közös és -nem akarok hazudni- ocsmány ivászat a kolis társasággal, tőlünk kettővel jobbra, ahol valahogy mindig ezerszer jobbra sikerülnek ezek a beszélgetős iszogatások, mint nálunk. Aztán belecsöppentem egy meglepetésbuli szervezésébe is, amit az egyik szülinapos szaktársunknak szánunk, és rémesen kedves meg izgalmas feladatnak bizonyul az egész. Közben pedig mást sem csinálok, mint igyekszem tartani a kapcsolatot azokkal, akik már nagyon hiányoznak. Pont ma mosolyogtam egy nagyot azon, hogy furcsa, de nagyon-nagyon sokan vannak. 
Ha végignézem a határidőnaplómat (igen, ilyenem is van már : D), az első hetet különböző bulikkal vagy egyéb közösségi rendezvényekkel látom teleírva, ami egyrészt megbocsátható, másrészt kicsit aggasztó. Néha félek, hogy Lacinak igaza van és nem veszem elég komolyan, hogy ő már megjárta a poklot, de utoljára szilveszterkor ittam és vizsgaidőszaktól függetlenül is porzik már a májam. Valószínűleg alkoholista vagyok vagy leszek. 
 Ami még csodálatosabb, az az, hogy a családomban is a rendet látom, ami nagyon fontos és alapvető nekem. Anya végre talált egy új munkahelyet, ahol emberi és anyagi értelemben is azt a megbecsülést kapja, ami a senki máséhoz nem fogható szakmai profizmusát megilleti. Nagyobb öcsém a felvételi előtt áll. A kisebb meg az élet nagy kérdései előtt. És ezúttal hála az égnek velük is elég és (reményeim szerint) eléggé hatékony időt tudtam eltölteni. 

Mit is mondhatnék még? Ma lett új gyógyszerem a doki jóvoltából. Pénteken pedig remélhetőleg lesz egy rövidebb séróm a fodrászéból. Nem tudom eldönteni, hogy várom-e a szombat estét, minden pillanatban másképp gondolkodom erről a kérdésről, mert most sok minden jó itt is. És ez furcsa. Meg szokatlan.

Ja, és aki úgy hal meg, hogy nem nézi meg a bejegyzés nevével teljesen megegyező című filmet, az nem tudja, mit hagy ki az életéből!

Darabok Dénesből

Folytatjuk ott, ahol a múltkor abbamaradt.
Ez most rövidebb, de nem a terjedelmen van a hangsúly.

***

*Furcsa fény. Gyermekkacagás. Tiszta ég. Boldog hangok, boldog színek ölelése. Kisebb-nagyobb buborékok úsznak a levegőben. Ez az álom annyira valószínűtlen, hogy szinte már nem is álmodhatná tovább. Mégis megteszi.

(...)

A homokozó saras, koszos, tele van felnőtt-szeméttel. Talán nem véletlen, hogy mindig ez érdekelte a játszótéren leginkább. Meg az a pár maszatos képű, fura kölyök, akiktől mindig tiltották, persze sikertelenül. És akiknek a társaságában élete első cigijét szívta el. Borzalmasnak találta. És érthetetlennek is. Mit szerethetnek ezen a nagyok? Hogy a kérdésre választ kapjon, újabb és újabb szálakat fogyasztott el, hol a suhancokkal, hol egyedül. Egy idő után inkább csak magában már, s miközben azon elmélkedett, hogy a szülei készletéből cigit lopni csak egy dolog, de ezerszer kényelmesebb, ha naponta csak egyet-kettőt kell, ráadásul azokat sem kell kicsempészni a házból, észre sem vette, hogy a dohányzás ugyanolyan hétköznapi rutinjává vált, mint a reggeli fogmosás.*

*Az idegösszeomlás talán már nincs is olyan messze... Mi is lehetne ennél szörnyűségesebb? A rózsadombi villájának puccos bútorai között áll, méregdrága öltönyben, háta mögött a legmárkásabb whiskykkel túlzsúfolt bárpulttal, jónéhány kivételesen kimunkált, s épp ezért kivételesen borsos árú tetoválással testének különböző pontjain, de az égvilágon semmit sem tud kezdeni a beteg anyjával, akinek megérzése szerint nemcsak a testével, hanem a pszichéjével is egyre súlyosabb gondjai vannak. Remegő kezekkel nyúlt a cigarettásdoboz felé, s csak sokadik próbálkozásra sikerült meggyújtania a kihúzott szálat.

- Pedig már másfél hete - futott át az agyán az időintervallum, amit nikotinmentesen töltött, de mindez teljesen lényegtelennek bizonyult.

Az első szálat vadul, néhány másodperc alatt szívta el, a következőket egyre lassabban, komótosabban. Kisebbfajta pánik tört rá, amikor a homályban tovább tapogatózva rádöbbent, hogy csupán egyetlenegy darab maradt, hiszen nem tudta elképzelni, hogyan vészelhetné át az éjszakát, ha egyszer nem volt még elég. 

Ingerülten megrázta a fejét, majd szigorúan maga elé fókuszált, s az apró, darabonként felizzó tűzre koncentrált, ami minimális fényt adott az őt körülvevő sötétségnek.*

*Bágyadtan meredt maga elé. Három barátjának szokványos, semmitmondó reggeli beszélgetéséből semmit nem érzékelt igazán. Émelygett a gyomra és mindenféle gondolat kavargott a fejében. Pocsékul érezte magát. 
- Dénes, minden rendben? - a kérdésre egy pillanatra felkapta a fejét, de nem volt képes azonosítani, kitől érkezett. Aztán mintha mi sem történt volna, újra az előtte heverő üres tányérra bámult.
- Milyen undorítóan, felkavaróan fehér ez az átkozott konyhaasztal. Túl steril... Túl steril. 
A kanalak egymáshoz koccanása, a bögrébe folyó tea hangja, a friss újság lapjainak gyűrődése mintha egyre erősödött és erősödött volna, mígnem elviselhetetlen, pokolian kínzó hangzavarrá álltak össze. Nem bírta tovább visszatartani. Aznap reggel hányt először, majd miután vége lett, fuldoklásszerű köhögés tört rá. Az összepiszkított asztalra köpött, kontroll és önmegtartóztatás nélkül, mintha már nem is emberi lény lenne. A bútor közepén éktelenkedő váladék olyan vörös volt, hogy attól újra hányni tudott volna. Nem is annyira nyál volt, sokkal inkább vér. Az ő vére.*

*Izzadtan, gyűrött takaró felett ébredt. 

- Rohadjatok meg, rohadjatok meg, rohadjatok meg! - kántálta hangosan, dühödten, miután elég erőt gyűjtött, hogy felüljön az ágyban. 

Mások többnyire embereknek szoktak efféle kívánságokat mondani, de ő a saját gondolataival volt elfoglalva. Viktor állandó okoskodása arról, hogy nem normális a napi négy doboz, meg arról, hogy súlyos egészségügyi gondjai lesznek... Komolyan, mintha az apja lenne és figyelembe se venné, hogy kettejük közül ő az idősebb, ő látott többet a világból. Meg az a szélhámos, ütődött öreg is. 

- Olyan fekete leszel belül, mint az éjszaka - nem tudta kiverni fejéből a krákogó, kísérteties hangot.
Még aznap éjjel összepakolt. Mire mindent elrendezett, hajnalodott. Lábujjhegyen osont ki a folyosóra.
- Ez hát a vége - gondolta. - Lopakodom.
Minden erejével arra összpontosított, hogy az újabb és újabb feltörni vágyó köhögésrohamokat visszatartsa. Már nincs sok hátra... Csupán néhány lépés.
Soha többet nem látta egyikük sem. Úgy vonult ki az életükből, mint egy idegen, vagy még inkább, mint egy tolvaj, aki igazán sosem tartozott közéjük.*

A látható alatt

 

Nincs mese. Spanyolország színe a vörös. Ahogy a miénk is, jóllehet idegenkedsz ettől a színtől és minden árnyalatától, mert kellemetlen képzetek társulnak mellé a fejedben. Vörösek az álmaink, a vágyaink, vörösek az éjszakáink és az útjaink. És vörös a vérünk. Vénák vagyunk és vénákban áramlunk. 

Mi vagyunk azok, akik elszédülnek a felhőkarcolók magasságától. Akik feszült, néma mozdulatlanságban szívják be az alkonyat látszólagos nyugalmát, amiről valójában mind tudjuk, hogy nem más, mint vihar előtti csend. Akiket megigéz a hold. Akiket senki sem lát és senki sem érez. Akik örökké vándorolnak és nincs megállásuk. Akik megtöltik a néptelen utcákat. Akik nem félnek a külvárosi sikátorok füstjétől, mert megjártak ezerszer nagyobb poklokat is. Akiket elcsábít a száguldás és a fények. Akiknek az arcképe néha visszatükröződik esős estéken egy-egy pocsolyában. Akik a sárgán villogó jelzőlámpák fényében részegednek meg. Akik a négysávos, üres utakon kószálnak és őrzik a város lakóinak álmát. Akiktől megrémül az arra tévedt kóbor macska. De mindenekelőtt leginkább azok vagyunk, akik megvívjuk a magunk háborúit. Jóllehet minden harcunkba belepusztulhatunk.

A csendélet a csenddé lett

Nagyon ritkán ihlet meg a tél. Bevallom, nem szeretem se a havat, se a hideget. Jó, decemberben, az első hóhulláskor még elmegy, bár akkor is szigorúan csak az ablakon túlról nézve a fehér pelyheket, lehetőség szerint valami forró itallal meg egy jó könyvvel a kezemben. Bepokrócozódva.
Viszont mostanában, ahogy folyton esik, nem tudom nem észrevenni. És hihetetlen, de még számomra is hordoz üzenetet a havazás. Vagy legalábbis én ezt így képzelem. Azt mondja: Emberek! Figyeljetek már rám is! És vegyetek kicsit észre! No nem tolakodóan kiabál, még csak nem is suttog, nincs semmi direktség, semmi felhívó jelleg abban, amit mond. Egyszerűen csak a puszta jelenlétével üzen. Amikor meghallgattam, én is éppen össze-vissza futkostam a szobában, nyakig benne voltam a gondolataimban meg egy csomó tervben, hogy mennyi mindent szeretnék csinálni a szünetben, miközben a fülemen lógott a mobilom, de már nem is tudom kivel, miről beszéltem... És aztán kinéztem az ablakon és felfigyeltem a pelyhekre. Aznap nem esett sűrűn és nagyon, épp csak szállingózott lassan a sok kicsi és finom darab a föld felé. Mintha megértettem volna valamit. Újra. Mert mindegy, hogy zöld vagy kék, nem számít, hogy milyen betűtípus, nem baj, ha két percet késik az a levél vagy szétesik a süti a sütőben. Ezek a dolgok mind halálosan lényegtelenek. Nem fontosak. Mert egészen más az, ami számít. Úgy igazán. Hajlamosak vagyunk messzire vágyódni, tökéletesen békés és harmonikus helyekre, ahol semmi másnak nincs zaja, csupán a csöndnek, és ahol a végtelen és határtalan nyugalom párnájára hajthatjuk a fejünket minden éjszaka. És mindeközben nem vesszük észre, hogy minden lehetőség ott van a kezünkben. Hogy a filmbeli mesés tájak nagyon is e világiak. Hogy a regénybéli érzések ott vannak bennünk is. Hogy ott csendesülünk el, ahol és amikor csak akarunk. Hogy mindig van hova menekülni a világ zajától, rohanásától.
A havazás mindezt nem ordítja bele a képünkbe... A havazás csak történik, évezredek óta rendületlenül... Az, hogy mit kezdünk benne, vagy az, hogy észrevesszük-e egyáltalán, már nem az ő dolga.

További utazók

Mielőtt folytatnám a megígért montázsláncok továbbfűzését, előbb rántsuk le a leplet még két további karakterről, akiknek szintén fölbecsülhetetlenül fontos szerep jut, és akiket szintén tetőtől-talpig végigjár az ÉJSZAKA.
Bevallom, egy kicsit mindig fájó szívvel és vonakodva dobom a fényre azokat, akik olyan jól megvannak a sötétben, de ők nem maradhattak tovább a homály takarásában, és ezt maguk is pontosan tudják és megértik...

 *Én a helyetekben óvakodnék attól a fiútól. Nagyon fura egy kölyök. A spanyol lányok egyenesen odavannak érte. Azt mondják, nincs nála szebb ember az országban. Mások úgy pletykálják, talán a világon se. Mindenesetre az biztos, hogy amint megtudják, hogy néma, elég sokat veszít a varázserejéből. Én néha komolyan megijedek tőle. Már egészen kiskorában is voltak dolgai. Nagyon sokáig nem értettem, miért gyűjt folyamatosan békákat. Aztán egy nap egészen véletlenül kihúztam egy fiókot a szobájában, ami tele volt azokkal a szerencsétlen jószágokkal. Undorító volt. 
(...)
Bár azon nincs mit csodálkozni, hogy fogalma sincs a szeretetről. Az öregen kívül senkije sem maradt. Az ő nevelési módszerei pedig... Olykor csodálom, hogy ez a gyerek még életben van. Annyi azonban bizonyos, hogy mindent tud a környékről, úgy ismeri a város minden mellékutcáját és sikátorát, mintha egy két lábon járó térkép lenne.*

*... De valójában még senki sem találkozott vele, csupán mesélnek róla mindenfélét összevissza, a legtöbb történetnek valószínűleg semmi valóságalapja nincs. Mindenesetre az alakját több legenda övezi körül, mint a mitológiai lényekét. Egyesek szerint maga a Sátán, a valóságos megtestesült Gonosz, aki pohárból issza a vért és semmi más nem okoz neki örömöt, csupán az erőszak. Mások azt mondják, hogy semmi misztikus nincs benne, csupán egy közönséges, dúsgazdag alvilági fejes, aki hosszú, fekete limuzinnal járja az éjszakákat, s néha kedvére kilő egyet-egyet a kocsiablakon, mert sem égi, sem földi hatalom nem parancsol neki. Sokan mondják, hogy droggal, szajhákkal üzletel, és azt is, hogy pénzzel fűti fel a lakását telente. S bár félve beszélnek róla, de elterjedt, hogy a saját neméhez vonzódik, s különösen gyengéi a fiatal, tizenéves ifjúk. De akárhogyan is van, annyi szent: ennek az egész helynek ő a tulajdonosa, és még a legrégebbi törzsvendégek is csupán annyit kérnek, ha felmerül a neve, hogy ne előttük vegyék szájra...*

Egy soha el nem küldött levél

Kedves Bátyám!

Már huszonhárom éves lennél. Én pedig csak nézem a fényképedet, simogatom az üveget, ami bezárja körvonalaidat és újra meg újra csak rólad gondolkodom. Ne kérdezd, kérlek, hogy miért éppen most... Talán csak mostanra sikerült elég erőt gyűjtenem ehhez az egészhez. És azt se kérdezd, hogy miért éppen itt. Ne aggódj, nem vagyunk túl sokan!
Nem múlik el nap anélkül, hogy gondolnék rád. Folyton elképzelem, milyen is lenne az élet, ha itt lennél. Az az élet, ami végül is úgy alakult, hogy nem ismerhettelek meg sohasem. 
Tudod, amikor ilyen közbelépéseket tesz a sors, az ember hajlamos elveszteni a bizalmát a saját hitrendszerében. Valóban rendben van minden a világon? Tényleg minden okkal történik? Csakugyan nincsenek véletlenek, egyszerű csapások, amiket mérnek ránk csak úgy? 
El-elveszek a hibátlan vonásaidban (Szent ég, le sem tudnád magadról vakarni a lányokat!), néha pedig nem hiszem el, hogy egy ennyire jóvágású kinézethez ilyen belső tulajdonságok párosulhatnak. Maga vagy a tökéletesség. Még így is, onnan a messzi távolból... És ez az arc, amit most magam előtt látok, nem elbizonytalanít, hanem mindig megerősít abban, hogy el kell hinnem, hogy ebből is tanulnom lehet, sőt tanulnom kell. Akármilyen megterhelő is ez a gondolat. Szinte hallom, ahogy óva intesz, és nem engeded, hogy elfelejtsem, hogy a múltamban is minden, de minden áldott pillanat ezt a sort húzza alá vastagon: MINDENNEK TANULSÁGA VAN.
Mert mindegyikünknek van múltja, igaz? 
Talán nem hinnéd, de rengeteg mindent megmagyaráz belőlem és a saját jelenlegi életemből az, hogy nem vagy itt. De nem szeretnék mindent rád fogni! Csak olyan nehéz legidősebb testvérnek lenni és folyamatosan az utat taposni, közben pedig azon gondolkodni, hogy vajon elég jól csináljuk-e... De azt hiszem, ha valaki, akkor éppen te vagy az, aki ezt pontosan és tökéletesen tudja. Nem is panaszkodásképp mondom. Pusztán félek, hogy sosem leszek az a lelkialkat, aki ezt a szerepet igazán be tudja tölteni. Aki nem igényel téged. Akinek nem hiányzol ennyire őrjítően egy-egy nagy beszélgetés, tanácskérés, veszekedés erejéig. 
Nem, nem élek az árnyékodban. Ettől függetlenül gondolom azt, hogy soha, semmilyen téren nem érhetek a nyomodba. Legföljebb próbálkozhatom. De ez a legtöbb, amit megtehetek, és meg is fogom tenni, ahogy eddig is. 
Hogy milyen az életünk nekünk a Földön? Hát, szenvedünk mi itt eleget. A saját érzéseinktől, meg másokétól is. De azért legfőképpen a sajátjainktól. Vergődünk a jelenben, a múltban élünk meg a jövőben, kérdéseket teszünk fel és görcsösen keressük a válaszokat - és a boldogságot... Képzeld, túléltem az első vizsgaidőszakot, levontam a következtetéseket, kifizettem a tanulópénzt, bezsebeltem jó jegyeket és néhány olyan dicséretet, amiért nem küzdöttem ugyan, de iszonyúan jólesik. Tudom, most büszke lennél rám. Azért legközelebb még ügyesebbek leszünk... 
Ne haragudj, ha aljas a kérdés, de szerinted nem csak azért nyúl hozzám néha egy-egy lány, mert a születéskor elnyertem egy-egy olyan darabot, ami beléd egyszerűen már nem fért, mert széthasadtál volna? Most megráznál, érzem.
A levél oka lehet még ez a rengeteg szabadidő, ami sejthetően, de mégis hirtelen szakadt rám. Gyakorlatilag semmi másra nem vagyok képes, csak tizenkét órákat aludni, majd egész nap fáradtnak és álmosnak lenni, aztán pedig halálosan depresszív zenéket hallgatni és hasonló filmeket nézni, persze csak miután ki-kikeveredtem az éppen aktuálisan eltemető könyvhalom alól. 
Olyan jó lenne, ha ezt a levelet el tudnám küldeni. Még jobb, ha válaszolni is tudnál rá. De egyszer talán végleg eljutok oda, hogy átlátok ezen a fizikai világon és kétségek nélkül észreveszem a válaszokat, amik itt keringenek a levegőben folyamatosan.

Tudom, hogy egy nagybetűs CSODA lenne veled minden. Talán az egész élet is azzá változna. 
De azt is tudom, hogy egyikünk élete sem lehet nagybetűs csoda.

Húsz éve elmondhatatlanul szeretlek és nagyon hiányzol:
én.

Tűznek lenni...

... oly nehéz

Gere Irén verse

Nem akarok felégetni semmit!
Csak apró tüzeket gyújtok az éjben,
hogy senki ne fázzon a télben,
hogy senki ne féljen a sötétben!
Csak apró tüzeket gyújtok az éjben,
csak átmelegítem kicsit a lelkeket!
- felgyújthatnék erdőket, mezőket, réteket,
- de csak melegítek, nem perzselek!
Csak apró tüzeket gyújtok az éjben,
hogy ne tévedjenek el a csillagok,
hogy segítsenek nektek,
hogy rám találjatok!