A látható alatt

 

Nincs mese. Spanyolország színe a vörös. Ahogy a miénk is, jóllehet idegenkedsz ettől a színtől és minden árnyalatától, mert kellemetlen képzetek társulnak mellé a fejedben. Vörösek az álmaink, a vágyaink, vörösek az éjszakáink és az útjaink. És vörös a vérünk. Vénák vagyunk és vénákban áramlunk. 

Mi vagyunk azok, akik elszédülnek a felhőkarcolók magasságától. Akik feszült, néma mozdulatlanságban szívják be az alkonyat látszólagos nyugalmát, amiről valójában mind tudjuk, hogy nem más, mint vihar előtti csend. Akiket megigéz a hold. Akiket senki sem lát és senki sem érez. Akik örökké vándorolnak és nincs megállásuk. Akik megtöltik a néptelen utcákat. Akik nem félnek a külvárosi sikátorok füstjétől, mert megjártak ezerszer nagyobb poklokat is. Akiket elcsábít a száguldás és a fények. Akiknek az arcképe néha visszatükröződik esős estéken egy-egy pocsolyában. Akik a sárgán villogó jelzőlámpák fényében részegednek meg. Akik a négysávos, üres utakon kószálnak és őrzik a város lakóinak álmát. Akiktől megrémül az arra tévedt kóbor macska. De mindenekelőtt leginkább azok vagyunk, akik megvívjuk a magunk háborúit. Jóllehet minden harcunkba belepusztulhatunk.

A csendélet a csenddé lett

Nagyon ritkán ihlet meg a tél. Bevallom, nem szeretem se a havat, se a hideget. Jó, decemberben, az első hóhulláskor még elmegy, bár akkor is szigorúan csak az ablakon túlról nézve a fehér pelyheket, lehetőség szerint valami forró itallal meg egy jó könyvvel a kezemben. Bepokrócozódva.
Viszont mostanában, ahogy folyton esik, nem tudom nem észrevenni. És hihetetlen, de még számomra is hordoz üzenetet a havazás. Vagy legalábbis én ezt így képzelem. Azt mondja: Emberek! Figyeljetek már rám is! És vegyetek kicsit észre! No nem tolakodóan kiabál, még csak nem is suttog, nincs semmi direktség, semmi felhívó jelleg abban, amit mond. Egyszerűen csak a puszta jelenlétével üzen. Amikor meghallgattam, én is éppen össze-vissza futkostam a szobában, nyakig benne voltam a gondolataimban meg egy csomó tervben, hogy mennyi mindent szeretnék csinálni a szünetben, miközben a fülemen lógott a mobilom, de már nem is tudom kivel, miről beszéltem... És aztán kinéztem az ablakon és felfigyeltem a pelyhekre. Aznap nem esett sűrűn és nagyon, épp csak szállingózott lassan a sok kicsi és finom darab a föld felé. Mintha megértettem volna valamit. Újra. Mert mindegy, hogy zöld vagy kék, nem számít, hogy milyen betűtípus, nem baj, ha két percet késik az a levél vagy szétesik a süti a sütőben. Ezek a dolgok mind halálosan lényegtelenek. Nem fontosak. Mert egészen más az, ami számít. Úgy igazán. Hajlamosak vagyunk messzire vágyódni, tökéletesen békés és harmonikus helyekre, ahol semmi másnak nincs zaja, csupán a csöndnek, és ahol a végtelen és határtalan nyugalom párnájára hajthatjuk a fejünket minden éjszaka. És mindeközben nem vesszük észre, hogy minden lehetőség ott van a kezünkben. Hogy a filmbeli mesés tájak nagyon is e világiak. Hogy a regénybéli érzések ott vannak bennünk is. Hogy ott csendesülünk el, ahol és amikor csak akarunk. Hogy mindig van hova menekülni a világ zajától, rohanásától.
A havazás mindezt nem ordítja bele a képünkbe... A havazás csak történik, évezredek óta rendületlenül... Az, hogy mit kezdünk benne, vagy az, hogy észrevesszük-e egyáltalán, már nem az ő dolga.

További utazók

Mielőtt folytatnám a megígért montázsláncok továbbfűzését, előbb rántsuk le a leplet még két további karakterről, akiknek szintén fölbecsülhetetlenül fontos szerep jut, és akiket szintén tetőtől-talpig végigjár az ÉJSZAKA.
Bevallom, egy kicsit mindig fájó szívvel és vonakodva dobom a fényre azokat, akik olyan jól megvannak a sötétben, de ők nem maradhattak tovább a homály takarásában, és ezt maguk is pontosan tudják és megértik...

 *Én a helyetekben óvakodnék attól a fiútól. Nagyon fura egy kölyök. A spanyol lányok egyenesen odavannak érte. Azt mondják, nincs nála szebb ember az országban. Mások úgy pletykálják, talán a világon se. Mindenesetre az biztos, hogy amint megtudják, hogy néma, elég sokat veszít a varázserejéből. Én néha komolyan megijedek tőle. Már egészen kiskorában is voltak dolgai. Nagyon sokáig nem értettem, miért gyűjt folyamatosan békákat. Aztán egy nap egészen véletlenül kihúztam egy fiókot a szobájában, ami tele volt azokkal a szerencsétlen jószágokkal. Undorító volt. 
(...)
Bár azon nincs mit csodálkozni, hogy fogalma sincs a szeretetről. Az öregen kívül senkije sem maradt. Az ő nevelési módszerei pedig... Olykor csodálom, hogy ez a gyerek még életben van. Annyi azonban bizonyos, hogy mindent tud a környékről, úgy ismeri a város minden mellékutcáját és sikátorát, mintha egy két lábon járó térkép lenne.*

*... De valójában még senki sem találkozott vele, csupán mesélnek róla mindenfélét összevissza, a legtöbb történetnek valószínűleg semmi valóságalapja nincs. Mindenesetre az alakját több legenda övezi körül, mint a mitológiai lényekét. Egyesek szerint maga a Sátán, a valóságos megtestesült Gonosz, aki pohárból issza a vért és semmi más nem okoz neki örömöt, csupán az erőszak. Mások azt mondják, hogy semmi misztikus nincs benne, csupán egy közönséges, dúsgazdag alvilági fejes, aki hosszú, fekete limuzinnal járja az éjszakákat, s néha kedvére kilő egyet-egyet a kocsiablakon, mert sem égi, sem földi hatalom nem parancsol neki. Sokan mondják, hogy droggal, szajhákkal üzletel, és azt is, hogy pénzzel fűti fel a lakását telente. S bár félve beszélnek róla, de elterjedt, hogy a saját neméhez vonzódik, s különösen gyengéi a fiatal, tizenéves ifjúk. De akárhogyan is van, annyi szent: ennek az egész helynek ő a tulajdonosa, és még a legrégebbi törzsvendégek is csupán annyit kérnek, ha felmerül a neve, hogy ne előttük vegyék szájra...*

Egy soha el nem küldött levél

Kedves Bátyám!

Már huszonhárom éves lennél. Én pedig csak nézem a fényképedet, simogatom az üveget, ami bezárja körvonalaidat és újra meg újra csak rólad gondolkodom. Ne kérdezd, kérlek, hogy miért éppen most... Talán csak mostanra sikerült elég erőt gyűjtenem ehhez az egészhez. És azt se kérdezd, hogy miért éppen itt. Ne aggódj, nem vagyunk túl sokan!
Nem múlik el nap anélkül, hogy gondolnék rád. Folyton elképzelem, milyen is lenne az élet, ha itt lennél. Az az élet, ami végül is úgy alakult, hogy nem ismerhettelek meg sohasem. 
Tudod, amikor ilyen közbelépéseket tesz a sors, az ember hajlamos elveszteni a bizalmát a saját hitrendszerében. Valóban rendben van minden a világon? Tényleg minden okkal történik? Csakugyan nincsenek véletlenek, egyszerű csapások, amiket mérnek ránk csak úgy? 
El-elveszek a hibátlan vonásaidban (Szent ég, le sem tudnád magadról vakarni a lányokat!), néha pedig nem hiszem el, hogy egy ennyire jóvágású kinézethez ilyen belső tulajdonságok párosulhatnak. Maga vagy a tökéletesség. Még így is, onnan a messzi távolból... És ez az arc, amit most magam előtt látok, nem elbizonytalanít, hanem mindig megerősít abban, hogy el kell hinnem, hogy ebből is tanulnom lehet, sőt tanulnom kell. Akármilyen megterhelő is ez a gondolat. Szinte hallom, ahogy óva intesz, és nem engeded, hogy elfelejtsem, hogy a múltamban is minden, de minden áldott pillanat ezt a sort húzza alá vastagon: MINDENNEK TANULSÁGA VAN.
Mert mindegyikünknek van múltja, igaz? 
Talán nem hinnéd, de rengeteg mindent megmagyaráz belőlem és a saját jelenlegi életemből az, hogy nem vagy itt. De nem szeretnék mindent rád fogni! Csak olyan nehéz legidősebb testvérnek lenni és folyamatosan az utat taposni, közben pedig azon gondolkodni, hogy vajon elég jól csináljuk-e... De azt hiszem, ha valaki, akkor éppen te vagy az, aki ezt pontosan és tökéletesen tudja. Nem is panaszkodásképp mondom. Pusztán félek, hogy sosem leszek az a lelkialkat, aki ezt a szerepet igazán be tudja tölteni. Aki nem igényel téged. Akinek nem hiányzol ennyire őrjítően egy-egy nagy beszélgetés, tanácskérés, veszekedés erejéig. 
Nem, nem élek az árnyékodban. Ettől függetlenül gondolom azt, hogy soha, semmilyen téren nem érhetek a nyomodba. Legföljebb próbálkozhatom. De ez a legtöbb, amit megtehetek, és meg is fogom tenni, ahogy eddig is. 
Hogy milyen az életünk nekünk a Földön? Hát, szenvedünk mi itt eleget. A saját érzéseinktől, meg másokétól is. De azért legfőképpen a sajátjainktól. Vergődünk a jelenben, a múltban élünk meg a jövőben, kérdéseket teszünk fel és görcsösen keressük a válaszokat - és a boldogságot... Képzeld, túléltem az első vizsgaidőszakot, levontam a következtetéseket, kifizettem a tanulópénzt, bezsebeltem jó jegyeket és néhány olyan dicséretet, amiért nem küzdöttem ugyan, de iszonyúan jólesik. Tudom, most büszke lennél rám. Azért legközelebb még ügyesebbek leszünk... 
Ne haragudj, ha aljas a kérdés, de szerinted nem csak azért nyúl hozzám néha egy-egy lány, mert a születéskor elnyertem egy-egy olyan darabot, ami beléd egyszerűen már nem fért, mert széthasadtál volna? Most megráznál, érzem.
A levél oka lehet még ez a rengeteg szabadidő, ami sejthetően, de mégis hirtelen szakadt rám. Gyakorlatilag semmi másra nem vagyok képes, csak tizenkét órákat aludni, majd egész nap fáradtnak és álmosnak lenni, aztán pedig halálosan depresszív zenéket hallgatni és hasonló filmeket nézni, persze csak miután ki-kikeveredtem az éppen aktuálisan eltemető könyvhalom alól. 
Olyan jó lenne, ha ezt a levelet el tudnám küldeni. Még jobb, ha válaszolni is tudnál rá. De egyszer talán végleg eljutok oda, hogy átlátok ezen a fizikai világon és kétségek nélkül észreveszem a válaszokat, amik itt keringenek a levegőben folyamatosan.

Tudom, hogy egy nagybetűs CSODA lenne veled minden. Talán az egész élet is azzá változna. 
De azt is tudom, hogy egyikünk élete sem lehet nagybetűs csoda.

Húsz éve elmondhatatlanul szeretlek és nagyon hiányzol:
én.

Tűznek lenni...

... oly nehéz

Gere Irén verse

Nem akarok felégetni semmit!
Csak apró tüzeket gyújtok az éjben,
hogy senki ne fázzon a télben,
hogy senki ne féljen a sötétben!
Csak apró tüzeket gyújtok az éjben,
csak átmelegítem kicsit a lelkeket!
- felgyújthatnék erdőket, mezőket, réteket,
- de csak melegítek, nem perzselek!
Csak apró tüzeket gyújtok az éjben,
hogy ne tévedjenek el a csillagok,
hogy segítsenek nektek,
hogy rám találjatok!

Addictions

Három nagyon sötét zsákutca és egy gyötrelmesen hosszúra nyúló, magányos út... Ezek vagyunk.

Amikor szavak helyett a képek beszélnek:

 

Hitünk

"Kevés dologban hiszünk, de amiben igen, abban nagyon."
És én ebben nagyon. A találkozásokban és abban, hogy valahogy, valamilyen formában mindig ott leszünk.

Reményik Sándor: Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

1930 február 28