IGEN. Nagyon kellett nekem ma hajnalra már ez a zene. Hihetetlen, milyen régen hallgattam utoljára. Pedig úgy szeretem. És akárhányszor hallom, a hideg kiráz és izzadni kezdek. A szó legszorosabb értelmében. NEM. Nekem kivételesen nem az ominózus film jut róla eszembe (bár az a film tényleg nem semmi...), mint mindenki másnak. Engem mástól kap el a libabőr. Mert ebben a zeneműben annyira, de annyira benne vannak, hogy az egészen kifejezhetetlen. Minden pillanatában szerepel a passiójáték, amit végigvisznek mind a négyen... Ha valaha filmet készítenének a történetünkről, tudom, hogy ez már nem lehetne a kísérőzenéje a a Rekviem miatt. Talán ezért sem lesz soha film (se).
Vajon amikor sok embertől megkapom, hogy kicsit örökké "elérhetetlennek" vélnek, arra gondolnak, hogy érzésem szerint sosem fogok tudni élő embert úgy és annyira szeretni, mint Őket?
A történelmet is pont ezért szeretem. Mert olyan dolgokat, mint amiket az élet produkál, a Barátok közt legizgalmasabb-legcsöpögősebb része sem tud.
Amikor egy szívedhez nagyon közel álló személy összejövőfélben valakivel, akivel te már korábban majdnem. Jóllehet, akkor tévút lett volna. És akivel mostanában álmodban többször is. Jóllehet zsákutca lenne. És nem az igazi semmi. De mégis, talán nemcsak a derült égből villámcsapás van benne abban, hogy nem tudsz őszintén örülni az örömének. És ez iszonyú. Nemcsak azért, mert nem tartod magad eléggé jó barátnak, hanem azért is, mert nagy valószínűséggel te nem lépnél a helyében semmit, ahogy korábban sem tetted. Akkor meg mi a frász van?
Olyan jó lenne valakivel beszélgetni. De mi a helyzet akkor, ha a szerepeket éppen azok foglalják le, akikkel beszélgetnél? És másoknak nem akarod elmondani. És megint másokkal ilyeneket nem beszélsz meg valamiért. És megint másokkal már nem beszélsz. (és még ezeknek végtelen variációja)
Szóval érdekes ez a játék itt velünk. Így vizsgaidőszak vége felé több szürrealitást és döbbenetet már nem nagyon szeretnék az életembe. Így is kicsit kiüresedettnek és lebegőnek érzem magam már most, pedig még rám sem szakadt a hirtelen csönd és mozdulatlanság.
Néha komolyan bűntudatom van, amikor végtelenül egyszerű képletnek látok mindenkit és mindenkinek csak leüvölteném a fejét. Meg azért is, amikor nem is olyan néha a "megértem az embereket" és a "nem értem az embereket" közül az utóbbi mellé teszek ikszet, jó nagyot, pirosat.
Srácok, azt hiszem, MOST kéne egy éjszakázás, de nagyon. Legyen már február...
Én, aki legszívesebben fizikailag kifordulnék önmagamból és a külvilág felé a belső szerveimet mutatnám, miközben Mi halál jól és nyugodtan ellennénk "odabent", minden áldott nap megpróbálok valamennyire vállalható és emberi szerkezetként funkcionálni, még akkor is, ha ez nagyon megterhelő. Nem azt akarom sugallni, hogy kínszenvedés kilépnem az utcára és végigcsinálni az életet öngyilkossági gondolatokkal megterhelve, csak azt, hogy sokszor átlagon felül nehéz.
Éppen ezért olyan fantasztikus, amikor a való világban tapasztalok olyasmiket, amikről azt hittem, hogy egyszerűen ott nem létezhetnek. Például szeretetet. Például örömöt.
És némiképp kapcsolódván az előző bejegyzéshez, el kell, hogy mondjam: egy szavam sem lehet. Most minden jó.
(még egy percig sem tartott leírni nagy sietségemben...)
Sokszor érzem úgy, hogy én vagyok az, akinek a kettős életéről már egy csomóan írtak regényt vagy készítettek filmet.
Leszállok vasárnap esténként a vonatról, és valahogy könnyű leszek, még azt is meg merem kockáztatni, hogy boldog. A főváros koszos, büdös, zajos és nagyon zsúfolt, mégis egyenesen szerelmes vagyok belé minden hibájával együtt. Nem arról van szó, hogy ne szeretném a családomat nagyon (bár sok minden sokszor kiborít itthon), hanem arról, hogy az az élet, amit most élek, már annyiszor meg lett álmodva, el lett regélve, hogy másodpercenként meg kell csípnem magam, hogy tényleg el tudjam hinni: immáron valóság. És nem a nagyváros miatt. Hanem mert a mostani közegemben MINDEN benne van kicsiben. És pár dolog nagyban. Vajon lehetne ennél nagyobb összhangban, szimbiózisban a "kint" és a "bent"?
Meglátni a kolit minden alkalommal olyan, mint amikor egy hosszú vándorút után tér haza az ember. Igen, HAZA. Tulajdonképpen lassan hozzászokhatnék ehhez az érzéshez, hiszen már az első héten eldöntöttem, hogy én innen nem mozdulok addig, ameddig nem muszáj, annyira beleszerettem, de minden egyes ott eltöltött perccel újra és újra rá kell döbbennem, milyen klassz helyen, milyen klassz emberek között van szerencsém élni. Most, hogy nagyjából kiismertem magam a környéken, már egészen szeretem azt is - nem, nem egy álomnegyed, se akkor sem mennék már el innen máshova, ha most azonnal felajánlanának egy budai villát, mert annak lehet, hogy pompája van, de ennek sajátos, rengeteg jó emlékkel díszített bája.
Rádöbbenni, hogy barátra találtam, mármint igazi barátra, olyanra, amilyenről már nem is álmodtam, mert azt hittem, minden "hely" "foglalt" a szívemben és én sem igazán tudok többet, többfelé adni. Csodálkozva megtapasztalni, hogy vele tényleg minden jó - leugrani a kisboltba; elmenni valami eldugott kínai büfébe kajálni; nagyon ritkán hosszasan cigizni anélkül, hogy magyarázkodni kéne, miért; egyszerűen csak sétára kerekedni, amikor mindkettőnknek nagyon elege van; egymás vállán sírni a magányunkon és fájdalmainkon vagy éppen könnyesre röhögni magunkat a legbénább vicceken.
Megfigyelni, hogy a látszólag öngyilkos életvitelben egy csomó varázslat és mással össze nem hasonlítható mozzanat van. Várni minden hatvanadik perc elmúlását, hogy letehessük a könyvet és szünetet tarthassunk. Hajnal négykor még lefőzni a (nem utolsó) kávét. Nem egészen ébren elmélkedni arról, hogy létezik-e Isten vagy nem. Megremegni, hogy a másiknak milyen mélységei vannak, amiket ráadásul láthatunk is, mert megengedi nekünk, pedig azért annyira még nem is régen meg mit tudom én... Annyira azért nem vagyok... Na mindegy... Gyönyörködni a kilátásban. Egy váratlan tűzijátékban. A város gyönyörű fényeiben. Olyan intenzív lelki életet élni az előttem elterülő nyüzsgés pásztázása közben, hogy szabályosan felgyorsul a szívverés. Meglátni a felkelő Napot a hegyek mögül, amire egyszer már vártam, de hiába, most pedig minden nap megtörténik. Reggel nyolckor lefeküdni. Vagy nem lefeküdni. Két óra alvás után reggelire, gőzölgő kávéra, megnyugtató nővéri hangra ébredni (pedig nekem csak fogadott nővérem lehet legföljebb a lány). "Na, gyerünk, menni fog. Én is csak nagyon keveset pihentem..."
Nem érteni az embereket. Teljesen megérteni az embereket. Menetelni előre a suliban, nem várt eredményekkel, és olyan visszajelzésekkel, amiket legvadabb és legmerészebb álmaimban sem reméltem. Ha valaki pár hónappal ezelőtt azt mondja, hogy én, itt, ezektől az emberektől, ilyen sorokat kaphatok, a képébe röhögök. Tudni és érezni, hogy jó ez az út. Hogy tényleg a helyemen vagyok. Drukkolni azoknak, akik még nem. Imádkozni, hogy minden órára bekerüljek, mert ritka jó órarendet sikerült összeállítani.
Eltervezni, hogy mi lesz, amikor végre vége lesz... Betáblázni február minden napját. Vizsgatemető bulik (eddig háromról tudok - karos, szakos, kolis -, csak bírni kell), Kerekes Napok, teaházak, esti nagy filmezések, egyáltalán annak a megtapasztalása, hogy milyen az, amikor rengeteg szabadidő zúdul az ember nyakába. És eltervezni lassacskán azt is, amivel úgy igazán foglalkozni szeretnék. Kevésnek érezni az életet mindannak a megvalósítására, ami a fejemben van.
Mit mondjak még? "Sírni, ha fáj, remegni, ha félek, érezni, hogy élek..." Megtanulni az elengedést és a kötődést. Egyáltalán folyamatosan tanulni akkor is, ha semmilyen jegyzet nincs a kéz közelében.
Ja, meg rájönni, hogy utolsó és undorító zenei mindenevő lettem. Most például huszonötször hallgattam meg egy Fekete Vonat-dalt. Érdekes.
Nem nagy dolgok. És mégis a világot jelentik. Megtartanak minket. És ez a lényeg.
Kivétel nélkül mindannyian. Hallgatom a szuszogásokat és a levegőben kavargó gondolatokra fókuszálok, amiket persze lehet, hogy az adott pillanatban csak én képzelek bele a helyzetbe, de mivel tudom, hogy ezek a dolgok valóban léteznek, ezért úgy érzem, megtehetem. Az egyikük világhírű focista szeretne lenni, Olaszországban telepedne le a családjával és futna be karriert. A másikuk mindennél jobban vágyik arra, hogy felvegyék a színművészetire, ha hatodjára, hát hatodjára.
Négyük közül egy szerelemre vágyik, egy pénzre, egy barátságra és családra, egy pedig nyugalomra és arra, hogy biztonságban legyenek körülötte azok, akik közel állnak a szívéhez. Ami pedig kettejüket illeti, semmit sem szeretnének jobban, mint azt, hogy mindig, minden helyzetben meg tudjanak védeni. Másoktól vagy önmagamtól. Én pedig csak jó tanár szeretnék lenni, akire sok-sok év múlva jó érzésekkel gondolnak vissza az emberek. Vagy jó barát. Vagy jó szobatárs. Vagy jó senki az égvilágon. És szurkolok. Szurkolok (magamat leszámítva) ezeknek a csodálatra méltó srácoknak, bár jól tudom... Nem mindegyikük álma teljesülhet.
Hááát... Még mindig egy kissé vonakodva, de jó, legyen, álljon itt egy kép rólam, aki abszolút nem vagyok fontos. (És a szexiségemet is éppen az adta, hogy nem adtam arcot a bejegyzésekhez. : D És viccen kívül is. Na mindegy, inkább nem megyek bele, mert akkor nem teszem ki...)
Szóval ez lennék én, az új évben, új séróval, új telefonnal készített fotóval (az orrom még mindig nagy), manócskaként:
