Honnan hová jutunk...

 Javítva!

Egy fogadalmamnak teszek most eleget azzal, hogy olyan szempontból mutatok belőlük darabokat, amilyenből eddig még nem tettem. A fönti cím kifejezi a montázsszerűséget, és azt hiszem, ha nem a mostani lenne a blog címe, mindenképpen így nevezném el (de hát milyen idióta blogcím lenne már ez!), ahogyan az - és elnézést a nagy szavakért - "életművemet" is. Habár elnézve a kortárs magyar irodalmat és a címdivatot, nagy valószínűséggel
1, könnyebb lenne borítót készíteni hozzá
2, jóval hamarabb jelenne meg a könyvesboltok kirakataiban
Ja, hogy micsoda? Hát a könyv, amit sosem fogok vélhetően normálisan megírni. De nem baj ez.

Kezdeném tehát azzal a fiúval, aki négyük közül először áldozza az életét a spanyol éjszakáknak. Nem lesz nehéz kitalálni az első sorokból, kicsoda ő. Egymáshoz hasonlítani négyük pokoljárását, szenvedéstörténetét viszont kicsit sem könnyű. Így fel van adva a lecke még számomra is, ha a többiekhez képest akarom meghatározni, mi is az, ami az ő jussa pontosan. Lelki értelemben talán ő van a legmélyebben. De a halálos függőségben talán ő éli meg a legnagyobb boldogságokat is (a legnagyobb kínok mellett, természetesen). És határozottan ő döbben rá a lényegre először, arra a lényegre, amit legnagyobb sajnálatomra mind csak akkor értenek meg és fogadnak el, amikor már nincs menekvés...

Következzenek tehát az apró, egymástól kisebb-nagyobb mértékben távol álló életképek, amik látszólag talán összefüggéstelenek, mégis legalább annyira szeretem őket, mint azt a valakit, akiről szólnak.

***

1,

"Hosszasan elnézte a meztelen női testet, és arra gondolt, hogy milyen sok ideje nem szeretkezett már igazán jót senkivel. Egy kicsit még mindig hihetetlen, milyen hamar levetkőzte a gátlásait, ráadásul inni sem ivott egy kortyot sem. Talán csak a bár varázsa... Mélyen, a föld alatt vannak, egy olyan helyen, melynek a létezéséről csak a beavatottak tudhatnak. De ha jobban belegondolt, már az a tény is meglehetősen szürreális volt, hogy otthonától ilyen messze találkozik újra a szexualitással, a testi élvezettel. 
(...)
Az első érintése szörnyen hideg volt. Nem is gondolta volna, hogy valakinek lehet ennyire jeges a bőre. De elfogadta, s eldöntötte, hogy ezt tulajdonképpen még élvezni is tudja. Az futott át az agyán, mennyire hihetetlen, hogy miközben kettesben hever valakivel az ágyban, a pillanat törtrésze alatt is képes kismillió kompromisszumot megkötni. Ha hideg, hát a hideget fogja élvezni. Ennyire egyszerű az egész. Utálta, hogy az emberek túlmisztifikálják a szexet, és csupa olyan jelenetsort várnak el a saját életükben, ami csak a filmekben létezik.
(...)
És abban a pillanatban a varázslat úgy tört meg, mintha sosem létezett volna. A hosszú, vörösre lakozott körmök vadállat karmaiként mélyedtek a mellkasába, s a feltépett húst elkezdték lassan, de határozottan lefelé, a has irányába boncolgatni.
- Te normális vagy? - üvöltött föl, s a lehető legnagyobb erőbedobással rúgta le magáról a prostituáltat - hiszen ettől a perctől fogva semmi több nem volt már a szemében, mint egy közönséges örömlány -, aki szemlátomást döbbenten zökkent ki mindabból, ami az imént köztük történt. 
(...)
- Kis geci - köpött a földre a nő, miközben vad mozdulatokkal rángatta fel magára a ruháit. - Mi van, most jöttél rá, hogy buzi vagy? Vagy talán anyuci csöcséből szopogatnád még a tejecskét? 
Minden megnyilvánulása a végletekig állatias volt. És embertelen gyűlölet sugárzott belőlük. - Sejtettem én, hogy nem lesz itt semmi. Azonnal láttam rajtad, amikor megláttam a piperkőc pofádat. Azt csodálom, hogy a farkad felállt. Takarodj a szobámból! - kiáltott az ágy sarkában kuporgó fiúra, aki annyira a történtek hatása alatt volt, hogy csak meredt maga elé, mintha fel sem fogná, hogy nincs egyedül.
- Megsüketültél? - csattant fel újra a dühödt, eltorzult hang.
Attila egészen addig nem mozdult, míg borzasztó fájdalmat nem érzett a bordája környékén. Alkalmi partnere épp az imént vágta hozzá cipőjét, aminek tekintetes méretű sarka újabb sérülést okozott a fiúnak. Ekkor hirtelen megrázta a fejét és villámgyorsan szedelőzködni kezdett, de közben nem tudta, s talán nem is akarta eltitkolni, hogy egész testével reszket. Olyan gyorsan öltözött fel, ahogy tudott, s míg a szokatlanul hideg nyári éjszakában is csak a göndör hajú nőszemély átka visszhangzott a fejében: "Sosem fogsz elmenekülni! Az ilyen kiskutyák mindig elfutnak, de aztán újra visszatérnek. De itt ki fognak csinálni, érted? Te pedig önként és dalolva sétálsz bele a halálodba..."
(...)
Mielőtt megengedte volna a forró vizet, még egyszer végigpásztázta a testét a tükörben. A tűsarok nyoma kevésbé tűnt vészesnek, mint a mellkasán levő seb. Az borzasztó ronda volt. Egyetlen szerencséjének azt tekintette, hogy olyan helyeken érték a támadások, amiket könnyedén eltakarhat a többiek elől. Egyikük sem volt hozzászokva a fura, magyarázatot igénylő foltokhoz. Ha másnap megkérdeznék, mi baja van, majd azt mondja, nem aludt valami jól. Előre tudta pontosan, hogy így is lesz. 
(...)
Lassan lépett a zuhanyzókabinba, s azonnal az égető vízsugár alá állt. Leakasztott egy pamacsot egy műanyag tartóról, aztán hihetetlen gyorsasággal és vadsággal kezdte el dörzsölni magát. Az egész éjszakát le akarta pucolni bőréről, minden egyes emlékfoszlányt, ami csak megmaradhat belőle. Az undorítóan émelyítő zenét, a vöröses fényeket, a sok bőrruhás, válogatás nélkül szeretkező embert... Vagyis emberszerű valamit.
A víz sajnos nem volt elég forró a kérdések száműzéséhez, pedig szinte már égette. De a kérdések csak nem tűntek el. Hogy juthatott ilyen messze önmagától? Miért ment oda egyáltalán? És miért remélte, hogy átélhet másfajta, felemelő, gyengéd érzéseket is egy közönséges kurvával?
Addig dörzsölte magát a pamaccsal, míg végkimerülésében össze nem csuklott. Semmi máshoz nem volt ereje, mint karját kinyújtva elzárni a vizet. Miután az utolsó cseppeket is lecsöppentek a tálcára, a pillanatra beálló csöndet szaggatott, keserű zokogás törte meg.
- S-o-h-a n-e-m l-e-s-z-e-l i-g-a-z-i f-é-r-f-i... - nyöszörögte, s maradék erejével akkorát csapott a műanyag aljzatra, hogy azon egy kisebb, de jól látható repedés jelent meg.

2,

Egyre jobban viselte a fájdalmat, de egyre kevésbé viselte jól a titkolózást. Borzalmas volt lassan napi rendszerességgel azt hazudni a barátainak, hogy dolgozik. A szexualitás új és új árnyalatainak a megismerése persze valamicskét oldotta a belső forradalmat, ami dúlt a lelkében, de be kellett ismernie, az ágyhoz kötözések, az ütlegelések, az ostorozások mindig csak átmeneti megoldást jelentettek az igazi lelki gondjaira. Néha már úgy érezte, az lenne a legjobb, ha addig kínoztatná magát, amíg el nem ájul, vagy legalábbis végleg el nem felejti a gyötrő gondolatokat... A múltját, a jelenét, a jövő lehetséges sötét variációit. De kétségbe vonta erősen, hogy a fájdalomnak létezik ilyen foka anélkül, hogy halálos lenne. Így hát maradtak neki órák, percek, másodpercek, amiket élvezhetett. Amik megadták annak az illúzióját, hogy egy erős, a szenvedéseket tűrő, sőt élvező férfiember.
 Az utóbbi hetekben rengeteg emberrel feküdt össze, és egyre rémisztőbb dolgokat kért tőlük. Már szándékosan nem gondolkodott azon, milyen életet él és milyen cselekedetei vannak, mert tudta, hogy az egyenes út az öngyilkossághoz. Így hát átadta magát a pillanatnyi gyönyörnek, s nem számított, ki adja azt neki, ha talált bárkit is, aki alkalmas rá, hogy adja. Szeretkezett egészen fiatal és egészen idős nővel, fekete bőrűekkel és ázsiaiakkal is. Lefeküdt férfiakkal is, és alighanem rá kellett döbbennie, hogy a velük folytatott viszony lényegét tekintve nem különbözik semmiben attól, amit a nők tudnak vele művelni, legföljebb gyakrabban kell szólni, hogy némi visszafogottságot szeretne, de semmi több. Azért a gyengéi továbbra is az érett, harmincas, határozott, telt, de nem túl kövér nők maradtak. Főleg a helyiek. Bár aligha hitte, hogy lehet ilyesféle általánosításokba bocsátkozni, de mintha az élvezetet okozó fájdalomhoz is ők értenének a legjobban...
(...)
A legszörnyűbbek mindig a hazautak voltak. Két kilométer gyaloglás sajnos nem tisztítja ki annyira az ember fejét, hogy megoldást találjon az örök hazugság problémájára. És valahonnan a nemlétező munkájáért kapott pénzt is elő kell teremtenie. Legbelül persze érezte, hogy nincs túl sok választása, de szerette volna megőrizni a pozícióját addig, ameddig csak lehet, hiszen még nem érezte azt, hogy eleget kapott volna ahhoz, hogy adhasson.

3,

Viktor naplójából...

Életem legszörnyűbb estéje volt. A dörömbölése úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Kis híján Dénesre borítottam a kártyaasztalt, olyan hévvel rohantam a faajtó irányába. Elképzelni sem tudtam, ki állhat mögötte, honnan eredhet az a rettenetes, el-elhaló nyüszítés. Mire lenyomtam a kilincset, már a többiek is a hátam mögött álltak. Azt hiszem, mindenre fel voltunk készülve, leszámítva azt, ami történt.
Attila állt a küszöbön túl. Pontosabban szólva valaki, akit régen Attilaként ismertünk. A haja csapzott volt, kócos, mindene reszketett, és nem volt rajta semmi más, csak egy szétszaggatott póló meg egy fekete alsónadrág. 
- Attila... - dadogtam kikerekedett szemekkel, s már nyúltam volna a barátom felé, ha nem esik önként a karomba, mint egy hulla.
Dénes és Laci a konyhába rohantak, hogy összeszedjenek mindent, amire szükség lehet, én pedig utasítottam őket, hogy sürgősen hívják a mentőket, de ebben a pillanatban a karjaim közt didergő Attila heves tiltakozásba kezdett, mire Dénes, aki már nyúlt is a mobiljáért, elbizonytalanodott és tanácstalanul nézett rám. 
(...)
Egy élő halottat tartottam a kezemben. Talpán megannyi utca szennye, s nyaktól-bokáig súlyosabbnál súlyosabb sérülések borították a testét. Meg sem tudtam volna számolni, hány helyről szivárog belőle a vér. A sebek jellege is eltérő volt, egyeseket egyértelműen valami szúrós tárgy okozta, a hátán levőek pedig leginkább korbácsütésre hasonlítottak. De a legrettenetesebb mégis az arca volt! Az a meseszép, szinte lányos finomságú arc most nem volt más, mint egy véraláfutásokból, kitört fogakból és erősen patakzó orrból álló maszk, egy végtelenül rémisztő, holtsápadt szörny maszkja. 
(...)
- Engem nem érdekel, ha hülyének néztek! - ordított, s hisztérikusan járkált körbe a szobában, mi pedig csak néztük őt, olyan szorosan egymás mellett ülve, mintha szabályosan félnénk tőle. - Ebben a pillanatban el akarok kotródni erről a helyről!
- Attila, hékás, nyugodj meg! - állt fel tanácstalanul Dénes, majd megtett pár határozatlan, lassú lépést tomboló barátunk felé, de ez nagyon rossz ötlet volt. 
- Nem, nem, nem! - kiáltott Attila és levette magát a padlóra.
Úgy forgolódott és csapkodott ott, mintha egy hisztis kisgyerek lenne, aki nem kapja meg a konyhaszekrényben lapuló édességet.
- Attila, nézd, mi szeretnénk segíteni, de fogalmunk sincs, mi történt veled, és ha nem árulod el, ki vert meg ennyire, vagy azt, hogy miért történt ez, sajnos nem tudunk tenni veled semmit - mondtam, s minden erőmmel igyekeztem minden megmaradt határozottságomat bedobni, hogy hatni tudjak Attilára.
(...)
Kettesben ültünk a kocsiban. Én a kormány mögött, ő az anyósülésen a köpenyemben.
- Ezt ugye nem gondolod komolyan? - tettem fel a kérdést, de tudtam, hogy hiábavaló.
Csak egy megvető, a végletekig kimért és rideg pillantást vetettem rám, amivel tudatosította, hogy ő akkor is hazamegy repülővel egy szál köntösben, ha a fene fenét eszik.
(...)
Huszonöt perc kínos, felkavaró csönd után szólalt meg először.
- Tudod Viktor, azt hiszem, beteg vagyok... Nagyon beteg. Hetek óta démonok laknak bennem, ezért most kérlek, hallgass meg, mert nem tudom, leszek-e még egyáltalán újra önmagam. De tudnod kell, hogy ez nem én vagyok. Ez nem lehetek én... - az utolsó mondatot tőlem elfordulva, a kocsi ablakán kibámulva mondta ki, úgy éreztem, inkább már csak magának.
Éreztem, hogy nem szabadna megállnom, de képtelen voltam a vezetésre koncentrálni, ezért inkább lekanyarodtam egy kis mellékútra, majd leállítottam a motort.
- Megígérem, hogy elviszlek a repülőtérre, ha elmondod, mi történt.
Ő csak a fejét rázta.
(...)
- Nincs mit mesélnem - mondta, s halkan sírdogálni kezdett. - Én akartam, hogy ezt tegyék velem. És a végéig élveztem. Érted? Csak aztán... Amikor vége volt, mintha egyszerre fájt volna mindaz, aminek menet közben, folyamatosan kellett volna.
- Hányan voltak? - kérdeztem elcsukló hangon.
- Négy nő és három férfi. 
Nem értettem. Megráztam a fejem egyszer, majd még egyszer, de ez sem segített. Aztán lassan kezdett összeállni egy olyasféle rémkép, ami ellen zsigereimben tiltakoztam. Tekintetem Attila csuklójára tévedt, rajta a lilás-zöldes foltokra, aztán felidéződött a háta, ami pont úgy nézett ki, mint Jézusé a passió képein. 
- Három férfi... és négy nő... négy nő... - suttogtam magam elé, de nem tudtam elhinni. Nem akartam elhinni. - Úgy érted, Attila, hogy te szeretkezés közben szereztél ilyen sérüléseket? A korábbiakat is... és ezeket is?
(...) 
A motor leállta utáni őrjöngés, amit a néptelen út menti porban művelt, meg sem közelítette azt, amit a szobában csinált. Olyan hangokat adott ki magából, amiket ha nem hallok a saját fülemmel, nem hiszem el, hogy léteznek és bármilyen emberi lény képes arra, hogy akár csak hasonlót is kiadjon magából. Ahogy a földet verte, kioldozódott a sötétkék köntös rajta, s lassan teljesen láthatóvá vált a testén minden borzalmas verésnyom. Szerettem volna segíteni, lefogni, de olyan gyorsan változtatta a földön a pozícióját, hogy esélyem sem volt. 
- Attila, hidd el, semmi nem akarja, hogy itt maradj, haza fogsz jutni te is, ahogy mi is - próbáltam kapcsolatba lépni vele, de teljesen reménytelen próbálkozásnak bizonyult.
Annyira szánalmasnak éreztem magam, ahogy a lemerült mobilommal a zsebemben állok a teljesen kifulladt tragacsom előtt, miközben az egyik legjobb barátom őrült módjára forgolódik a porban, hogy azt már-már lehetetlen szavakba önteni. Csak döbbenten bámultam, szemeimben pedig könnycseppek remegtek. Bárcsak homlokráncolással meg tudtam volna oldani a helyzetünket...
Attila párszor beleharapott a földbe, kiadott még néhány vad ordítást magából, majd lassan lehiggadni látszott. Aztán újrakezdte.
(...)
- Ti ezt még nem értitek - nézett föl rám teljesen elborult tekintettel. Annyira más volt saját magához képest, hogy a hideg kirázott tőle. - Nem fogjátok fel, hogy mindannyian itt fogunk megdögleni ezen a kibaszott helyen! Hát nem érted, Viktor? Mi nem mehetünk innen el... Soha nem jut haza egyikünk sem... Mind itt fogunk megrohadni, mind, mind, mind! - kiabálta, s míg neki a hangoskodása, addig nekem a hallgatásom fordult zokogásba. 
Csak azt éreztem, hogy összecsuklik alattam a térdem, s pár pillanat múlva ugyanúgy a földön térdepeltem, mint ő.
Mi van, ha igaz, amit a spanyol öreg mondott azon az éjszakán, és egyikünk sem véletlenül van itt? Mi van, ha szenvedni jöttünk a bűneinkért? Mi van, ha léteznek azok az ősi, démoni erők, és alakítják a világunkat, vagy legalábbis elégtételt vesznek? Mi van, ha minden lehetséges eszközzel szeretném megvédeni Attilát, de tudom, hogy nem leszek ott, amikor mindez újra megtörténik vele? És mi van, ha nem éli túl a következő alkalmat? 

4,

Mezítláb ült a város egyik legmagasabb épületének tetején és a teliholdat nézte. A mélység alatta egyenesen borzongató volt. Ide-oda lóbálta lábait a levegőben.
Fejében pedig csak úgy cikáztak a gondolatok. AIDS... Szexfüggőség... Védekezés nélküli érintkezés... Meggondolatlan viszonyok... Hogy tehette?... Miért így?... Gyógyszerek... Kórházi kezelés... Pszichológusok... Halál...
Öklendezni tudott volna, ha arra az életre gondolt, ami várt rá. Gyűlölte a tudatot, hogy  fizikai testének elmúlásával a társadalom szemében nem marad más, mint egy felelőtlen, súlyosan beteg, megbomlott elméjű fiatal srác, akit a szülei bizonyára nem neveltek jól, azért siklott ki az élete, pedig nyelvvizsgákat, diplomákat szerezhetett volna, aztán családot is alapíthatott volna, mint minden jóravaló felnövő férfi. De ő nem akart egy fotó lenni, amit elrettentő példaként vesznek elő addiktológiai előadásokon. Semmi másra nem vágyott egész életében, mint boldogságra, meg arra, hogy találjon valakit, csak egyetlenegy embert, akivel boldog lehet élete végéig, mint a mesékben. Mégis, ha visszatekintett a mögötte álló útra, nem látott mást, mint görcsös, olykor erőltetett, lélek nélküli orgazmusokat, undorító ösztönkiáltásokat és sok-sok szennyeződést önmagán és azokon az embereken, akikkel találkozott.
(...)
Úgy rugaszkodott el ülőhelyéről, akkora magabiztossággal, mintha a talaj fél méteren belül érinthetné a talpát. Holott tudta, hogy ez nem így lesz. Zuhanás közben kisebb és nagyobb mellek, majd nagy, szőrös mellkasok elélvezésére gondolt sovány, csontos testén. Minden test alatt úgy feküdt, hogy teljesen ki volt szolgáltatva a ránehezedő húsdarabnak. És ezekben a pillanatokban értette csak meg, hogy soha nem volt boldog igazán senkivel. De talán azok sem, akik vele voltak. Igen, talán az egész világ boldogtalan és beteg, nagyon beteg, nem csak ő. Ez valamelyest megnyugtató akkor, amikor ennyire kevés maradt már hátra...
Utoljára még arra gondolt, hogy húszkilósan, remegő kezekkel, maradék emberségéből teljesen kivetkőzve kellene meghalnia egy steril, személytelen kórházi szobában, hogy betolhassák a helyére a következőt. De ő ehelyett zuhant. És életében először érezte, hogy igazán szabad. Mosolyogva ment el.

***  

Az utazásról

  
Az egyik legtöbbet idézett kedvenc mottóm talán Márai Sándor örök érvényű gondolata: "Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben." Nem véletlenül. Utazni a világ egyik legjobb dolga. Nemcsak a világról, a másságról, az idegenségről való tanulásnak a leghatékonyabb, legélőbb formája, hanem önmagunk megismerésének is semmi máshoz nem hasonlítható módja. Pár éve még nem hittem volna, hogy a szülőhazámtól több ezer kilométerre fogom megtalálni önmagamat, vagy azt, hogy olyan időkben, mikor távol érzem saját magamat önmagamtól, majd egy távoli helyre vágyom vissza...
Amióta az eszemet tudom, utazásmániás vagyok. Ha van szenvedélyem, ami a sírig kísér, azt hiszem, ez az. Sosem felejtem el, amikor Ausztriában egy apácarokonunknál szálltunk meg, én pedig életemben először (s talán utoljára) egy zárdában aludtam. Ötéves lehettem. De bennem élnek Erdély gyönyörű, páratlan hegyei-völgyei, a köztük megbúvó apró temetőkkel, melyekben igazán szép lehet örök álmot aludni. Ugyanígy itt lüktet most minden bulgáriai éjszaka és hajnal, a bazársorokban való kóborgások, az éjjeli tánc a tengerparton, a fürdés a sós vízben, a béna kis szerelem első látásra egy bolgár lány iránt, pont mint egy csöpögős Nora Roberts-regényben. Emlékszem Horvátország sziklavidékeire, dombjaira és folyóira is, a kíméletlen hőségre és a kavicsos partra, ami miért is ne lett volna kavicsos, mikor direkt azért utaztunk le a térség legdélebbi pontjára, hogy homokon járhassunk? 
Minden út közül azonban vitathatatlanul a spanyolországi volt rám legnagyobb hatással. Amit ott és akkor megélhettem és megtapasztalhattam, szentül hiszem, mindenkinek kijár legalább egyszer a saját életében. Akkor is, ha ilyen nagy (vagy ennél sokkal nagyobb), és akkor is, ha csupán egészen pici út szükséges hozzá.

És ott vannak a belső utazásaink, azok a zarándoklatok, amik elvisznek egy olyan intim, annyira "magányos" helyre, amiről igazi kihívás szavakkal beszélni. De jó lenne, ha mindenkinek meglenne a saját maga menedéke. Hiszen én már régóta tudom: "Ha nem találod az utakat a külvilágban, jobban teszed, ha elkezded építeni az utakat befelé. Ezek az utak mélyebbre visznek, mint gondolnád. Nem is hiszed, mennyi világ létezik..." Vajon hol tartana a világunk, ha mindenki ráébredne, hogy mekkora védelmet biztosít a láthatatlan, ahová semmi és senki nem ér el?

Nehéz bármit is kívánni az új évre, mármint a megszokott sablonszövegeken túl. Mert tudom, hogy nincs semmi, aminek mindenki egyformán örülne abban az életszakaszban, ahol éppen tart.
De talán utazásokat, külső és belső vándorlásokat mindenkinek kívánhatok! És sok-sok szeretetet, mert mindannyian örökké éhesek vagyunk.

Ja, és legalább ennyire szép és jó verseket:


Fájnak, fojtanak, ölnek, élve hagyva
sebeznek fényképeid, Mari!
Dohányaranybarnára sárgult régi,
régesrégi fotográfiák…
Fényképek… távoli, római, ottani-akkori
szökőkutas terek, virágos lépcsők, sátoros piacok,
zsalugáteres sikátorok… Trasteverei utcadal:
villanella szól dús leányok után … az ősi, kerítő dalt
láthatatlan latin gitárok húrjai kísérik, el, talán a sírig…
Minden, ami történik, emlék máris?
Emlék, mellyel messzi-szép jövők elébe mennék…
Máriaságod fényét, szárnyalását s annyi jósoló jelét
meddig őrzik ifjúságunk immár időszéli fényképei?
Szépség, erő, lendület, mind legyőzhetetlennek
tetszett, mint a mediterrán égboltozat,
mint a latin tengerhorizontok - - -
Mindenre emlékezem! Egy-egy elvesző részletre,
akár a tűnt egészre… Emlékezetté változom!
Igen, 1969 augusztusának delelő, tűző sugarai
mind ott vannak fényképeiden!
És ott van minden út… de visszafelé mind járhatatlan…
Ott vannak a megtett és a soha meg-nem-tett utak,
igen, múlt időkben, mint az évek…
Fájnak, félelemre riasztanak régi,
római fényképeid!
A távlatos pálmafasorok, píneák, a sötét ciprusok…
Tudom, egy megnevezhetetlen, időtlen összegészben
létezik Róma városa közelében: Rómája szívünknek!
– – –
Romjaid Róma, egy új világ felé vezetnek,
amit élettel én már soha nem érek el…
De majd elérik, látják millió mások,
– ha nem is az én szememmel –
mindazt, amit én most búcsúmmal látok – – –

(Dobai Péter)

Utolsó napok III.

Járd meg a tüzet, mint a pillangó,

járd meg a születést-életet-halált,-

-magadét-másét-mindenkiét,-

kiragadtatsz belőle,

magadban viszed tovább a tüzet

fehéren, világítóan, ragyogóan, egyszerűen

innen, ettől már minden más is igaz, lényeges,

a többi már ettől fakad,

beszélhetsz, tehetsz, hallgathatsz,

mozdulatlan lehetsz.

... világ, otthon lettél, mindenkinek otthona, világa...

/Bolya István/

Utolsó napok II.

Weöres Sándor: Tíz lépcső   

Szórd szét kincseid, a gazdagság

legyél Te magad!

Nyűdd szét díszeit, a szépség legyél

Te magad!

Feled el mulatságaid, a vígság legyél

Te magad!

Égesd el könyveid, a bölcsesség

legyél Te magad!

Pazarold el izmaid – az erő legyél

Te magad!

Oltsd ki lángjaid, a szerelem legyél

Te magad!

Űzd el szánalmaid, a jóság legyél

Te magad!

Dúld fel a hiedelmeid, a hit legyél

Te magad!

Törd át gátjaid, a világ legyél

Te magad!

Vedd egybe életed-halálod, a teljesség

legyél Te magad.”

Utolsó napok I.

Az élet 7 szabálya :
1 ) Békélj meg a múltaddal, így az nem szúrhatja majd el a jövő ajándékait.
2 ) Az, amit mások gondolnak rólad, az ő dolguk. Nem a te problémád.
3 ) Az idő szinte mindent meggyógyít. Adj időt magadnak!
4 ) Ne hasonlítsd az életed másokéhoz és ne is ítélj el senkit! Ötleted sem lehet, miken mentek keresztül.
5 ) Ne agyalj túl sokat! Az a természetes, ha nem tudod mindenre a választ. Meg fogod kapni őket, amikor a legkevésbé számítanál rá és amikor eljön az ideje.
6 ) Senki sem irányíthatja a boldogságodat. Rajtad kívül.
7 ) Mosolyogj! Nem a Tied a világ összes problémája!

Valaki dübörög belül

Már megint.
Ez egy ilyen aktív év.
Megint egy részlet, amiről ugyanúgy azt hittem, hogy az örök titkok ládájába marad bezárva és soha nem kerül felszínre.
Megint van némi valóságalapja.
De többnyire azért mégis fikció.
Ha lesz újévi fogadalmam, hát ünnepélyesen megfogadom, hogy jövőre értelmesebb bejegyzéseket hozok...


*Néha igazságtalannak érzem ezt a játszmát, amit az élet űz velem. Ilyenkor kihúzom magam, a tükörbe nézek és büszkén, bátran belemondom a saját képembe: nem akarok sokat. 
Csak ülni a tengerparti homokban és elveszni a szemében Valakinek, miközben a kezét szorongatom. Nem szólunk egymáshoz, haját belefújja tökéletes arcába a szél, majd amikor megkérdezem, hogy így ülünk-e nyolcvanévesen is, ő is megszorítja a kezem és azt feleli, hogy nem, én pedig beleremegek a szerelembe.
Vagy meztelennek lenni vele egy hideg tér közepén az utcán és felmelegíteni egymás testét, esetleg közösen belehalni a fagyba, mosollyal a szánkon.
Vagy forró kandalló előtt szeretkezni addig, amíg el nem ájulunk.
Vagy szorongatni egy autó hátsó ülésén és végigcsókolózni az utat, aminek nem lényeges sem a kiinduló-, sem a végpontja, mert egyedül az utazás az, ami számít.
Vagy egyszerűen csak létezni és nem gondolkodni és nem beszélni, csak érezni és tenni, amit kell.
Nem képzelt dolgokba beleszeretni.
Igen-igen... A világot akarom. Minden világot.*

Az Óda árnyalatai

Nem, nem ötven.

"Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz."