Barátság és szerelem menetei

Ha már képtelenség eldönteni, hogy közel vagy-e vagy távol...
Nem tudom, hogy rajongom érted, de már nem szeretlek, vagy szeretlek, de már nem rajongom érted...
Csak tudod annyira MÁS.MÁS.MÁS. minden valahogy...
Kinek kell magyarázat? Ha már ellenszenv is és méreg is. Ezek meg mit keresnek, mit keresnének, egyáltalán mit KERESHETNEK itt? 

Meglehetősen messzire jutottunk. Mindketten, együtt, mégis távol vagyunk egymástól is, önmagunktól is. (Még jó, hogy úgysem olvassa ezt senki. Jó dolog szabadon írni. Nem mintha nem vállalnám a következményeket.)

"Egy dal kísért a rádión
A membrán szétszakad,
A hangod úgy karol
Hiába érzem, értem mindegyik szavad
Nekem nem szabad
Egy más világ, dallamán
Üvöltöm át veled, az éj mély
Bársonyát.
Nézd, a hajnal járja át szárnyamat,
Nekem nem szabad..
Követhetnélek, de a szív,
A szív már nem hagy
Elérhetnélek, de túl közel, túl
messze vagy
Hiába látom, álmom ring a part alatt
Nekem nem szabad
Nem, nem, nem szabad
Követhetnélek, de a szív
A szív már nem hagy
Elérhetnélek, de egyszerre közel és
Egyszerre messze vagy
Minden határon innen, minden határon túl
Csak hallgatom, milyen könnyű vagy
Mást nem szabad...
Nekem nem szabad...
menni nem szabad...
elmenni nem szabad...
Veled..."

Az a pont

Mert mindig, MINDIG eljön...
Hiába is reméled, hogy ezúttal majd minden más lesz. Hogy Ő az a valaki.

"Te távolodsz?
Vagy én távolodom?
Futnak a vonatok észak felé és dél felé
s erdõk nyomulnak közénk,
szigorú vadvizek."

És már nincs más benned, csak zűrzavar. De a zűrzavar sem gyötrő, egyszerűen csak elfogadod, hogy van és kész. Mert nem tudsz vele mit kezdeni. És nem erőlteted, ami nem megy. És már nem érdekelnek a válaszok a kérdésedre, hogy benned vagy benne van-e a hiba. Úgy érzed, az ő mássága taszít, s nem gondolsz bele, hogy te is folyamatosan más vagy. Különben is csak a távolság a lényeg. 

Mindig eljön az a pont, amikor egy farkas mellett nem maradhat senki. És nem marad más végül, csak a remény. A remény, hogy nem fáj annyira senkinek. Hogy elfogadja és főleg megérti. Hogy mindenki képes az emlékezésre. Te arra, hogy Ő megmondta, és Ő arra, hogy te sem árultál zsákbamacskát.
Hogy többet nem, eztán már soha nem. Vagy hogy de, még ezerszer, s talán a vége egyszer valóban más lesz. De nem itt és most...

... nem itt és most.

Kettős dolgaink sokunknak

Az is, amikor utálom, hogy egyáltalán van egyetlen porszemnyi is valamelyikőtökből.
És az is, amikor utálom, hogy egyikőtök sem vagyok, egyikőtök sem lehetek igazán soha...

Úúúristen!

Csak ennyit tudtam kinyögni, amikor megláttam ezt a képet:

"- Tudod, amikor a halálról gondolkodom, valahogy mindig leragadok ott, hogy az emberek vajon miért képzelik el az utolsó utazásukat egy sétának valami sötét alagútban, aminek a végén világít a fény.
- És azon elmerengtél már, hogy miféle fényre gondolhatnak pontosan?
- Szerintem csak úgy simán valami vakító, mindent kitöltő fényre, amilyen a giccses szentképeken is árad a mennyország kapuján keresztül.
(...)
- Hát, bárhogy is van, ha létezik az a bizonyos alagút, szerintem a miénk végén egy hatalmas hold fog világítani."

Mert aki egyszer az éjszaka vándora lesz, az többet nem tarthat semmi más felé...

Hm...

Sőt, hümmm...
Nézem az embereket a bevásárlóközpontban, ahogy gondterhelten pásztáznak egy listát, amin a szeretteiknek szánt ajándékok szerepelnek tételszerűen. Még a legördülő izzadságcseppeket sincs idő letörölni a homlokokról. Szenvedés, fáradtság, kellemetlenség az egész. És kötelesség - ez a legszörnyűbb. Aztán műmosoly, műkönnyek, műszeretet. Persze, tudom, hogy túlzok. És tudom, hogy van más is (szerencsére). De mégis ez az elfogadott. És ehhez képest én miért csak most tanulom meg akkor, hogy mi a fontos baromira és mi az, ami baromira nem? Mert nem számít, hogy ki fogadja el és ki nem, nem számít, hogy ki tartja normálisnak/egészségesnek/természetesnek és ki nem, teljesen lényegtelen, kinek tetszik és ki gondol róla rosszat. Amíg rend van. Akkor is, ha egy (látszólagos) szabálytalanságban. Meg amúgy is, kiknek a szabályai szerint kellene játszani, ha nem a sajátjaink szerint? 

Egy nálam ezerszer bölcsebb ember mondotta volt: "Csak a saját játéktábládon maradhatsz állva, bár azon sem könnyen. Minden más helyen eleve halálra vagy ítélve." Köszönöm, R., már megint, nagyon köszi! Egy másik R.

Kötözz meg és ölelj!

Egy zavarba ejtően aktuális kép Attila magángyűjteményéből...

"Csak annyit tudtunk róla, hogy megint elszökött. Akkoriban egyre sűrűbben töltötte máshol az éjszakát. Volt, hogy már másnapra előkerült, viszont olykor egy hétig is távol volt. Amikor visszatért, rá sem lehetett ismerni. A kettősség, ami megmutatkozott rajta, egyenesen félelmetes volt. Egyrészt egy összetört, kék és zöld foltokkal díszített emberroncsot kaptunk vissza, véraláfutásokkal a csuklóján és hatalmas, lila karikákkal a szeme alatt. Másrészt mintha eltűntek volna a ráncai. Kisimult, és azt hiszem, sosem láttam még annyira boldognak, mint azokon az egyre ritkábbá váló napokon, amikor hazatalált. Gyűlöltem Őket, bárkik legyenek is, akik elveszik tőlünk és ezt teszik vele. De sosem lehetett teljes a haragom amiatt az átkozott, érthetetlen mosoly miatt, ami kiült bársonyosan finom arcára."

"Akár a rozsdás késeket, egymással élesít minket az Isten."

.komolyan. .egyszerű. .csak. .ölelni. .tudunk. .és. .ölni. .sosem. .szerettem. .még. .ennyire. .és. .sosem. .bántottam. .még. .ennyit. .a. .cserbenhagyások. .körforgása. .meg. .az. .éjszakáé. .farkasüvöltés. .bad wolf. .fekete. angyal. .városfények. .a. .hajnal. .kétperces. .szülöttjei. .lázban. .létezni. .nem. .,. .nem. .kell. .észrevenni. .,. .hogy. .nagy. .a. .szükség. .ittésmost. .maradjanak. .csak. .szavak. .üres. .kongás. .tartalom. .nélküliség. .fáj. .nagyon. fáj. .még. .annál. .is. .jobban. .fáj. .elmenni. .egymás. .mellett. .szavakkal. .gondolatokkal. .fizikailag. .is. .tudod. .érzed. .szereted. .igen. .nem. .holdfény. .utazásvágy. .honvágy. .folyton. .köszörülni. .állandóság. .változás. .rosszullét. .skorpió. .oroszlán. .kutya. .macska. .vámpír. .farkasember.