Csak ennyit tudtam kinyögni, amikor megláttam ezt a képet:
"- Tudod, amikor a halálról gondolkodom, valahogy mindig leragadok ott, hogy az emberek vajon miért képzelik el az utolsó utazásukat egy sétának valami sötét alagútban, aminek a végén világít a fény. - És azon elmerengtél már, hogy miféle fényre gondolhatnak pontosan? - Szerintem csak úgy simán valami vakító, mindent kitöltő fényre, amilyen a giccses szentképeken is árad a mennyország kapuján keresztül. (...) - Hát, bárhogy is van, ha létezik az a bizonyos alagút, szerintem a miénk végén egy hatalmas hold fog világítani."
Mert aki egyszer az éjszaka vándora lesz, az többet nem tarthat semmi más felé...
Sőt, hümmm... Nézem az embereket a bevásárlóközpontban, ahogy gondterhelten pásztáznak egy listát, amin a szeretteiknek szánt ajándékok szerepelnek tételszerűen. Még a legördülő izzadságcseppeket sincs idő letörölni a homlokokról. Szenvedés, fáradtság, kellemetlenség az egész. És kötelesség - ez a legszörnyűbb. Aztán műmosoly, műkönnyek, műszeretet. Persze, tudom, hogy túlzok. És tudom, hogy van más is (szerencsére). De mégis ez az elfogadott. És ehhez képest én miért csak most tanulom meg akkor, hogy mi a fontos baromira és mi az, ami baromira nem? Mert nem számít, hogy ki fogadja el és ki nem, nem számít, hogy ki tartja normálisnak/egészségesnek/természetesnek és ki nem, teljesen lényegtelen, kinek tetszik és ki gondol róla rosszat. Amíg rend van. Akkor is, ha egy (látszólagos) szabálytalanságban. Meg amúgy is, kiknek a szabályai szerint kellene játszani, ha nem a sajátjaink szerint?
Egy nálam ezerszer bölcsebb ember mondotta volt: "Csak a saját játéktábládon maradhatsz állva, bár azon sem könnyen. Minden más helyen eleve halálra vagy ítélve." Köszönöm, R., már megint, nagyon köszi! Egy másik R.
Egy zavarba ejtően aktuális kép Attila magángyűjteményéből...
"Csak annyit tudtunk róla, hogy megint elszökött. Akkoriban egyre sűrűbben töltötte máshol az éjszakát. Volt, hogy már másnapra előkerült, viszont olykor egy hétig is távol volt. Amikor visszatért, rá sem lehetett ismerni. A kettősség, ami megmutatkozott rajta, egyenesen félelmetes volt. Egyrészt egy összetört, kék és zöld foltokkal díszített emberroncsot kaptunk vissza, véraláfutásokkal a csuklóján és hatalmas, lila karikákkal a szeme alatt. Másrészt mintha eltűntek volna a ráncai. Kisimult, és azt hiszem, sosem láttam még annyira boldognak, mint azokon az egyre ritkábbá váló napokon, amikor hazatalált. Gyűlöltem Őket, bárkik legyenek is, akik elveszik tőlünk és ezt teszik vele. De sosem lehetett teljes a haragom amiatt az átkozott, érthetetlen mosoly miatt, ami kiült bársonyosan finom arcára."
- Ricsi, ne haragudj, nem sértésnek szánom, de szerintem te komolyan kezelésre szorulsz. - Nekem fogalmam sincs, miről szól ez a blog, de azt hiszem, szerelmes vagyok a lelkedbe. - Ez a blog semmi más, csak tömény és érthetetlen szenvedés, gyötrődés... szinte már szétfolyik az egész.
"Nem, ti nem tudjátok, milyen érzés ez. Egyikőtök sem tudhatja. Amikor már nem érdekel, hogy férfi vagy nő, fekete, barna, sárga, fehér-e a bőre színe, tízéves-e vagy éppen száz. Amikor már minden mindegy, mert csak az jár az eszedben, hogy le akarsz vele feküdni. Mit lefeküdni? Másra sem vágysz, csak arra, hogy odakössön ahhoz a rohadt ágyhoz és fájjon a szeretete, véresen fájjon. Legyen a lehető legintenzívebb, legyen őrjítő, velőig hatoló. Üvölteni akarsz közben, annyira, hogy a világ másik végén is meghallják: végre foglalkoznak, törődnek veled..." (Attila)
"Gőzöm sincs, mikor nyúltam először cigihez. Néha komolyan azt hiszem, hogy az anyám úgy szült meg, hogy közben füstöltem és vigyorogtam ettől a kéjes élvezettől. Mert van-e szebb, édesebb dolog ebben a kibaszott világban, mint amikor a füst elönti a tüdőd legmélyebb bugyrait, te pedig ettől válsz nyugodttá, egésszé?" (Dénes)
"Nem akarok meghalni. Még nem. Mindent tudok. Tudom, hogy fiatal vagyok. Azt is, hogy csontsovány. Talán már megbilincselni sem tudna senki, ha valamit elkövetnék, mert a legkeményebb szorítás is lecsúszna a csuklómról... a reszkető csuklómról. Minden nap úgy kelek fel, hogy többet nem iszom. Vagy legalábbis nem iszom halálra magam. És minden nap végére hazuggá válok." (László)
"Én nem akartam semmi mást, csak túlélni azt az őrületet, amibe belecsöppentünk. De egy tébolyult világban, ami a szeretteidet és a sejtjeidet követeli, nem lehet épnek maradni. Ezt mind megéltük. (...) Rémesen igazságtalan az, hogy itt vagyok. Amikor a buszablakból nézem a hegyek között megbúvó apró, ködös kis temetőket, azért imádkozom, hogy én is hamar el legyek temetve valamelyikben. Annyival jobb lenne most a föld alatt. Ezt már igazán nem bírja el a lelkem. Mert fizikailag csak egy dolog tönkremenni. Lelkileg még ezerszer gyötrelmesebb szanaszét heverni." (Viktor)
