Ahányan így együtt vagyunk

Az utóbbi időben többször is beszélhettem arról, több embernek, hogy én (sem) vagyok egyedül. Meg arról, hogy milyen különös, amikor azt gondoljuk, hogy annyira speciális az, ami bennünk van, velünk van, hogy inkább nem is merünk beszélni róla, nehogy őrültnek gondoljanak. És aztán csak úgy jönnek, áramolnak be az életünkbe a hasonló emberek, hasonló gondolatokkal és érzésekkel. Ez a szavakon és logikán túlmutató varázslata az életnek. 

És azt veszem észre, hogy amikor gyorsul "kint" az élet, akkor valahogy gyorsul itt "bent" is. Mintha az Ő aktivitásuk attól függne, hogy mennyi és milyen erejű hatás éri azt, akire - végső soron - folyamatosan vigyáznak. Engem...

Ekkora védelem alatt hülye vagyok, amikor félek. De most valahogy nagyon nehéz nem félni.

Majd még írok hamarosan...

Tudni kell...

..., hogy nem véletlenül írok AIDS-esekről, alkoholistákról, láncdohányosokról, életbetegekről regényt (vagyis írnék fizikailag is, ha ügyes lennék).

"Nem az a legnagyobb baj, hogy mennyit, hanem az, hogy az adott esetben keveset mivel..."

Robert, amikor a legemberibb vagy, akkor ütsz igazán. Vagy talán ezt már mondtam Neked? Miért van folyton igazad? Mért??? (na mindegy)

És tényleg nem tudok hajolni. Csak törni. És talán tényleg csak egy roncs vagyok. De legalább önmagam roncsa, nekem már ez is büszkeség.

A rendet keresve, avagy "srácok, ha mi most látnánk egymást"...

Messze vagyok, s tán már nem sokáig.

Nyugodt az éj, amíg Ti vagytok az őrzői, s addig nem lehet baj.

...

Kimondhatatlanul, iszonyúan hiányoztok mindannyian. Nagyon szeretlek benneteket! És tudom, hogy békében nyugszotok, ahogyan azt is, hogy nektek már senki sem árthat. Hiszem és érzem, hogy mindegyikőtök ott van, ahol lennie kell most. Éppen a legjobb helyen. Akkor is, ha sosem érthetem meg és foghatom fel igazán a távolságokat, amik köztünk vannak. Ez a tudat éppen elég.

Mégis... Nem tudok felülkerekedni a kicsinyességemen, azon, hogy ilyenkor is csak önmagamra vagyok képes gondolni. Hogy nekem mennyire rossz és mennyire fáj, amiért már a teljesség igénye nélkül tudom csak felsorolni a neveteket. Amiért lassan jóval többen lesztek, mint az élők. Amiért elsírom magam, mint egy kislány, amikor egy szívemhez nagyon közel álló a világ legtermészetesebb módján beszél a saját haláláról, és azt mondja nekem, hogy ő már régen elfogadta, hogy ha meg kell halni, akkor meg kell halni. ÉN, a fene nagy és másokat lenyűgöző halálképemmel. 

Mérhetetlenül köszönöm NEKTEK ezt a három napot, az üzeneteiteket, amiket, azt hiszem, maradéktalanul megértettem.

Olyan boldog vagyok, hogy azok, akik élnek és fontosak, velem együtt élnek és fontosak lehetnek nekem.
Ígérem, hogy többet egyetlen percet sem vesztegetek el.

És úgyis találkozunk még!

Meglehetősen összezsúfolódtam

... írja Nemes Nagy Ágnes a Föld emlékeiben.
És igen.
Pont így.

És Ricsike, amikor úgy érzed, hogy már nem fér beléd, hanem épphogy kicsordul, bármennyire is szeretnéd visszatartani, kérlek szépen, döbbenj már rá arra, hogy:

- senkinek sem jó
- mindenki pokolban él (legalábbis mindenkinek megvan a maga pokla)
- iszonyú, de iszonyú sokat kell még tanulnod

Kérlek szépen.
Köszönöm.

Ki áll készen...

... az utazásra, aminek elengedhetetlen jellemzője az álmatlanság?

"Gyere, játsszunk szerelmest
Tudod, olyan veszedelmest."

Csak az éj

A rétegek alatt, nagyon mélyen, Cowardly diktálásában...

Akárhányszor azt hallod, hogy vonzó, rejtélyes, érdekes vagy, képtelenség örülnöd, mert tudod, mi van annak a hátterében, ami ezt mondatja, érezteti az emberekkel, s ennek tudatában aligha tudnál boldogságot erőltetni az arcodra. Az éjszaka gyermeke vagy. De ezt mások nem érthetik, te pedig sosem beszéltél róla senkinek. Mert ne is akarják megérteni. Mert nem kell megérteniük. És nem szabad. Persze ettől mintha még misztikusabb lenne a lényed, ettől ördögi a kör. S közben semmi más nem történik, csupán maradsz, aki lelked mélyén, legbelül mindig is voltál.

Vándor, aki nyugalmat keres, de nem talál.

Barát, aki reméli, hogy a Hold és a csillagok sosem tanulnak meg mesélni.

Társ, akinek alakját annyiszor elnyelte már a sikátorok vastagon gomolygó köde.

Igen, ugyanaz vagy: az éjszaka szerelmese, utazó, nyughatatlan lélek.

S tudod, a külvilág szemében mindez csak egy furcsa, szokatlan vonzódás. Te pedig sosem részesülhetsz abban a kegyben, hogy kiordítsd magadból mindazt, ami benne van. Nemcsak azért, mert véges az életed, hanem azért sem, mert nincsenek rá szavak.

TE vagy. A MÚLTAD az. És nincs rajtatok kívül semmi más. Csak az éj...

Hogyne féltél volna megosztani ezt az utazást?