Melankolikus hangulat, szombat este, romkocsma, egymás ölébe dőlés, miegymás...

És hangulathoz passzoló zene így "pár" nap késéssel:

Az éppen most aktuális "himnusz"

Kányádi Sándor - Koszorú

Simon Bolivar és San Martin emlékének

valaki engem kiszemelt
valamire valamiért
hullatni verejtékemet
s ha nincs kiút hullatni vért
sorsomat én nem tudhatom
a célom is tétova vélt
gyanútlan jöttem mint simon
a cirénei jődögélt
vállamra tették cipelem
hiába kérdezném miért
van aki röhög s irigyem
van aki űz van aki félt
hát viszem egy-két stációt
a megkorbácsolt krisztusért
s megvetek minden protokollt
és minden kincstári babért
a közönyöst a langyosat
kiköptem ha nyelvemhez ért
ha utálnak hát szidjanak
nem haragszom már semmiért
ó te annyiszor megdalolt
szabadság ó te nem remélt
gyolcsoddal hogyha meghalok
törüld le ajkamról a vért

1983

Eleven hús

"(...) Az olyan emberek, mint Te meg én, nem születtünk gyilkosnak. Tudunk fájdalmat okozni, sőt, erre olykor komoly tehetségünk van.
De ölni nem tudunk..."

Mostanság

Igazából nem tudok mit írni...

Vagyis úgy érzem, nem tudok írni semmi érdemlegeset. Mert mostanában annyi minden történt, annyiféle jó és rossz, hogy napi 24 órában blogolhatnék, ha lenne kedvem és időm. De egyik sincs. Ennyire futja. Azt azonban mégis muszáj megjegyeznem, hogy a pillanat, amikor nem tudok megszólalni a meghatottságtól, mert a szobatársam beállít a meglehetősen hideg gépterembe (ahol ügyeletes vagyok) egy (házirendszegő) nagyon finom és nagyon meleg, általa készített finomsággal, felbecsülhetetlen.

Akármi történik, bármin megyek keresztül én és a szeretteim, nem tudok úgy felnézni az égre, hogy a korábbitól eltérő következtetést vonjak le: a világ legszerencsésebb fickója vagyok. Még mindig. Pont.

Olykor...

... túl sok vesszőt teszünk oda, ahova már pontot kéne.

Più che puoi

Sajnálom, talán vérciki, de nekem ez akkor is nagyon tetszik. Annyira azért még nem vagyok öreg, hogy mindennel meg lehessen venni, ami egy kicsit is spanyol vagy olasz vagy latin-amerikai etc., mindazonáltal ez a dal a világ egyik legszebb dala.

"You´ve got a chance, the gift to feel
love´s deepest pain you cannot heal
it shatters every memory that you
keep inside

I tell you this because i know
protect what´s dear, don´t trade your soul
'cause there´s nothing left around you
and there´s no place left to go"

Különös álmok

Nagyon különös álmaim vannak mostanság. Mielőtt bármi bővebbet mondanék, szeretném leszögezni, hogy imádom az álmokat, a magamét és mindenki másét is, ha tudhatok róluk, mert szerintem nagyon izgalmas a játék, amit a saját elménk űz velünk éjjelente. Ugyanakkor furamód hosszú-hosszú éveken keresztül mindig úgy keltem fel, hogy egyetlen álmomra sem emlékeztem, néha már olyan is volt, hogy lefekvés előtt beszuggeráltam, hogy miről, milyen összefüggésben szeretnék álmodni, de semmi.

Aztán érettségi környékén elkezdtem szokatlanul intenzív áloméletet élni, most pedig „visszatérő álmaim” vannak, de nem történik minden szigorúan ugyanúgy a mai álmomban, mint mondjuk a tegnapiban, csak vannak markáns hasonlóságok, összefüggések, egybemosódások. Az utóbbi időben ugyanis mindig valamilyen utazásos dologról álmodom (ami önmagában még nem lenne valami nagy dolog, ha azt nézzük, milyen utazásmániás vagyok), csakhogy ezek az utak általában nagyon gyötrelmesek, zaklatóak és felkavaróak az álombéli énemnek is, illetve „saját magamnak”, az álmodónak is. (Zárójeles, de nagy kérdésem van. Vajon más is pontosan érzékeli saját magát, az alvó egyént, miközben álmodik?)

Az első ilyen álom néhány héttel ezelőtt esett meg velem. A helyszín Budapest. Tél volt, hideg volt, nagyon erős szél fújta a szemembe a havat. Emlékszem, hogy gyalog közlekedtem a városban, ami szürke volt és kihalt, olyan, mintha egy atombomba pusztított volna, de a házak rejtélyes körülmények között megmaradtak az eredeti helyükön.  Nincs szerelem, nincs barátság, nincs boldogság. Még jobban hasonlított az egész egy járvány által kiirtott területre.  Vagy mondjuk egy véres diktatúrára, ahol az embereknek utcára sem szabad lépnie, mert annak súlyos következményei vannak. Tele voltam frusztrációkkal, mert meg volt beszélve egy találkozóm egy ismerősömmel (akivel egyébként csak ismerjük egymást, nem nagyon tartjuk a kapcsolatot), én pedig egyre görcsösebben aggódtam, hogy nem érek oda. Közben néha-néha előbukkant pár barátom néhány összetákolt építményből, az arcukon félelem, rettegés. Én pedig megyek, sietek, aggódok, nem érzek együtt, nem érzek egyáltalán semmit, csak félelmet. A hó pedig kavarog, néhol tüzek égnek és alszanak el, a tél pedig sosem múlik. És felébredek, találkozó nélkül, álombéli énemet pedig az elkeseredés és a csalódottság állapotában hagyom. (Kicsit a Godot-ra várva című mű jut eszembe amúgy a saját álmomról, ami nem igazán szól sok mindenről, hanem a létállapotot igyekszik megragadni a megfoghatatlan térben és időben, a nagy-nagy fehérségben, na, hát pont ugyanilyen volt az én álmom is.)

A második éjjeli vízió jóval komplexebb és hosszabb volt, a színvilág valamivel élénkebb, a táj azonban nem kevésbé kihalt. Dunakeszire utaztam egy fekete vonattal, azt viszont nem tudom, honnan. Nem is az az út volt a lényeg, amit odáig tettem meg, ahogyan az ott eltöltött idő is lényegtelenné vált ahhoz képest, amit a visszaút jelentett az álomban. Egy idő után éreztem, hogy görcsösen haza szeretnék jutni, de sehol nem találtam a vasútállomást. Így aztán egy kavicsos, barátságtalan térre tévedtem, ahol egy cigányasszonytól kértem segítséget. Ő navigálni kezdett, majd felhívta a figyelmemet, hogy vigyázzak, mert a jegypénztárig vezető erdő gonosz, és nem mindenki kerül ki onnan élve (valószínűleg túl sokszor láttam az Evil Dead meg a Harry Potter 4. című filmeket…). Gonosz is volt az erdő. Nagy nehezen átverekedtem magam rajta, majd egy szintén kihalt terembe jutottam, ahol egyetlen pénztár működött a sok közül. Ezután odamentem, egy középkorú férfi ült az ablak mögött, akitől meg tudtam venni a jegyemet. Kértem, s már nyújtottam is ugyanannyi pénzt, mint amennyiért megérkeztem a városba (aminek természetesen semmi köze a valóságos Dunakeszihez…), mire eltolta az összeget, majd nagyon szigorúan és határozottan megjegyezte, hogy ne sértsem meg, a városa figyel arra, hogy az utasoknak minden igénye ki legyen szolgálva, ezért bőven elég néhány forintot fizetnem, ha haza akarok menni. (Értitek: haza…)

A visszaút még szerepelt az álomban, emlékszem, hogy álltam a vonaton, csupa furcsa, ijesztő ember fogságában, s néztem a tájat, ami szomorú, köves és nagyon kihalt volt. És közben elképesztően rossz érzések kavarogtak bennem.

A harmadik álom, ami beillik ebbe a sorba, viszonylag még friss. Azt hiszem, ez a jövőben játszódott, bár nem mernék semmilyen teret vagy időt belőni, ha az álmaimról van szó.

Szóval úgy vélem, hogy a helyszín ismét Budapest, egy jóval fejlettebb, de jóval sötétebb Budapest, mint amit ma ismerünk. A város berendezkedése és közlekedési viszonyai jól összehasonlíthatóak azzal, mint amit mondjuk Az ötödik elem című filmben lehet látni. Teljesen egyedül bolyongtam ebben a jövőbéli metropoliszban, pontosabban szólva száguldoztam az ismeretlen  „űrútvonalakon”, de fogalmam sem volt, hogy merre is kellene mennem. Ha jól emlékszem, akkor az egyetemre szerettem volna eljutni, de nem biztos, mert mindent elnyom utólag annak az érzésnek az intenzitása, hogy én bizony el fogok késni és soha nem érek oda, ahova szeretnék. Már megint rágódás, már megint kudarc.

Aztán bumm, fogom magam és izzadtan, nem egészen egészséges szívritmussal felkelek és nem is nagyon tudok visszaaludni…

A vicc? Nos, azóta már többször is álmodtam (pl. ma) ennél ezerszer különösebbeket, legutóbb egy olyat, aminek a leírásába semmi pénzért nem fognék bele.  És még azzal együtt is, hogy ennyire teljesen megélem a saját álmaimat, ami eléggé kimerít, azt állíthatom, hogy szeretem őket. „Az ember tudatalattija határtalan” – én pedig rajongok az olyan egyszerű, hétköznapi spiritualitásért, mint az álom. Nem is akarnám őket megváltoztatni, hiszen kétséges, hogy vagyunk-e olyan őszinték az életben bárhol, bármikor, bárkivel szemben, mint amikor saját magunk vagyunk összezárva önmagunkkal és álmodunk. Hiszen:

"Könnyű a szökés nappal, de az éjszakában nincs kiút álmaink óriási ketrecéből."

(Truman Capote)